2026. október 2–4. között hitoktatók számára szerveztek lelkigyakorlatot Nagyszőlősön, a Kapisztrán Szent János Lelkigyakorlatos Házban. A lelki napokat a Szent Szív Társaság nővérei, Csókai Anna RSCJ és Paál Judit RSCJ vezették. Három nap, amelyben egy kicsit kiléphettünk a mindennapok zajából, hogy újra meghalljuk Isten halk, szelíd szavát, és rácsodálkozzunk arra a hivatásra, amelyre Ő bennünket, hitoktatókat meghívott. A rendezvényre az egyházmegye minden pontjáról érkeztek résztvevők, így az elcsendesedés és a közös imádság mellett lehetőség nyílt a különböző plébániákon végzett munka tapasztalatainak megosztására is.
A lelkigyakorlat közös vacsorával kezdődött. Ezt követően bemutatkoztunk egymásnak, és személyes történeteinkből, életünk egy-egy fontos állomásából is megosztottunk valamit a közösséggel. Már ekkor megtapasztalhattuk, milyen ajándék az, amikor egymás történetein keresztül is közelebb kerülhetünk Istenhez. Az első nap estéjét közös szentségimádással zártuk. A csendben, az Oltáriszentség előtt időzve mindannyian letehettük az Úr elé mindazt, amit magunkkal hoztunk: örömeinket, kérdéseinket, fáradtságunkat és hálánkat.
A következő napot közös imádsággal kezdtük, Assisi Szent Ferenc Naphimnuszával, amely Isten teremtett világának szépségére és a Teremtő iránti hálára irányította figyelmünket. Elmélkedtünk a hetvenkét tanítvány küldetéséről, és közben saját meghívásunkra is rátekinthettünk. Arra a hívásra, amelyet egykor mi is meghallottunk, és amelyre igent mondtunk, amikor elkezdtük a hitoktatás szolgálatát.
Talán sokszor természetesnek vesszük, hogy óráról órára gyermekek és fiatalok elé állunk, tanítjuk őket, velük együtt imádkozunk, és igyekszünk továbbadni nekik hitünk kincsét. Ez a lelkigyakorlat azonban újra emlékeztetett bennünket arra, hogy a hitoktatás nem egyszerűen feladat vagy munka, hanem meghívás és szolgálat. Isten ránk bízza a gyermekeket, és rajtunk keresztül is szeretné megmutatni nekik az Ő szeretetét.
A lelkigyakorlatot végigkísérte a csend. A csend szava, a személyes reflexió, az egyéni idő mind abban segített bennünket, hogy befelé figyeljünk, és meghalljuk azt, amit a mindennapok rohanásában talán nem veszünk észre. Megtapasztalhattuk, hogy a csend nem üresség. A csendben Isten jelenléte vár ránk. Amikor elcsendesedik körülöttünk minden, akkor talán könnyebben meghalljuk az Ő halk, szeretetteljes szavát is.
Különleges élményt jelentett számunkra a táncmeditáció is. A mozdulatokon keresztül megtapasztalhattuk, hogyan tudunk egyszerre figyelni önmagunkra és a másik emberre, hogyan tudunk egy közösségként, szinte egyetlen testként mozogni, lélegezni és imádkozni. Ez a közös tapasztalat arra is rámutatott, hogy Krisztus közösségében nem különálló emberek vagyunk, hanem egymásra figyelve, egymást hordozva válhatunk egyre inkább az Ő testének tagjaivá.
A ritmikus ima számomra különösen új megtapasztalás volt. Elsőre talán szokatlan formának tűnt, mégis mély lelki élménnyé vált. A ritmus, az ismétlődés és az imádság egysége segített abban, hogy ne csupán szavainkkal, hanem egész lényünkkel forduljunk Isten felé.
A második nap estéjét tranzitus szentmisével zártuk. Szent Ferenc mennyei hazába való átkelésére emlékezve mi is elgondolkodhattunk életünk végső céljáról, arról, hogy minden utunk és minden szolgálatunk végső soron Isten felé vezet.
A lelkigyakorlat utolsó napján zárókörben osztottuk meg egymással, milyen lelki ajándékokat, felismeréseket és megtapasztalásokat viszünk magunkkal. Jó volt hallani egymás szavait, mert mindannyiunk történetében ott volt Isten egy-egy érintése. Volt, akit a csend szólított meg, volt, aki a közösségben, az imádságban vagy éppen a személyes elmélyülésben tapasztalta meg különösen az Úr közelségét.
A közös szentmisében hálát adtunk ezért a három napért. Hálát adtunk a Jóistennek a meghívásért, egymásért, a szolgálatunkért és mindazért, amit ezen a hétvégén kaptunk Tőle. A lelkigyakorlatot közös ebéddel zártuk, majd lélekben feltöltődve, talán egy kicsit más emberként indultunk haza.
Mert a lelkigyakorlat végén nem csupán élményekkel lettünk gazdagabbak. Újra meghallottuk a küldő Krisztus szavát. Megerősödtünk abban, hogy hitoktatóként nem egyedül járjuk az utat. Ő hívott meg bennünket, Ő küldött, és Ő az, aki napról napra erőt ad szolgálatunkhoz.
Visszatérve a mindennapokba talán csak egy rövid mondatot viszünk magunkkal, de ez a mondat egész életünket és szolgálatunkat meghatározhatja:
„Uram, itt vagyok. Küldj engem!”
Adja Isten, hogy hitoktatói szolgálatunk által minél több gyermek és fiatal megtapasztalhassa Krisztus szeretetét, és bennünk is felismerje azt az örömöt, amelyből mi magunk merítünk erőt: az élő hit örömét.
Mihalovicsné Tóth Krisztina,
a Császlóci plébánia és a Munkácsi Szent István Líceum hitoktatója
