PÁPAI SAJTÓKONFERENCIA

„Egy évszázad alatt három világháború! Harcoljatok a háború ellen!”

Ferenc Pápa november 7-én visszatért négynapos bahreini apostoli útjáról Rómába. Szokásához híven most is lehetőséget adott arra, hogy az újságírók kérdéseket tegyenek fel neki a repülőgép fedélzetén. A kérdések és válaszok az apostoli út egy-egy programpontja kapcsán felmerülő témát érintették. A vallásközi és ökumenikus párbeszédet; a teremtésvédelmet; a bahreini kultúrát; a nők jogaiért folytatott küzdelmet; a békéért tett erőfeszítéseket; a fegyveripart; a szexuális visszaéléseket; migrációs politikát; az új olasz kormányt; a német egyházat.

A teljes sajtókonferencia itt olvasható. Most csak kettőt emelünk ki a kérdések közül. Az egyik az ukrajnai háború és a béketárgyalások témáját feszegeti, a másik pedig a párbeszéd kultúrájának fontosságát.

Antonio Pelayo (Vida Nueva, Új élet spanyol nyelvű katolikus hírportál pap újságírója):

– Szentatya, ezen az úton az egyetlen alkalom, amikor Ön rögtönözve beszélt, az volt, amikor a „meggyötört Ukrajnára” és a „béketárgyalásokra” utalt. Szeretném megkérdezni, tud-e valamit mondani nekünk arról, hogyan haladnak ezek a tárgyalások a Vatikán részéről; és egy másik kiegészítő kérdés: beszélt-e mostanában Putyinnal, vagy szándékozik-e beszélni vele a közeljövőben?

Ferenc pápa:

– Értem. Először is, a Vatikán folyamatosan figyel, az Államtitkárság dolgozik, és jól működik, jól működik. Tudom, hogy az [államokkal és nemzetközi szervezetekkel való kapcsolatokért felelős] titkár, Gallagher érsek jól dolgozik. Aztán egy kis történelem. A háború kitörése utáni napon – azt gondoltam, ezt nem lehet megtenni, szokatlan dolog – elmentem az orosz nagykövetségre [a Szentszéknél], hogy beszéljek a nagykövettel, egy derék emberrel, akit hat éve ismerek, amióta megérkezett, egy humanista. Emlékszem egy megjegyzésére, amelyet akkor mondott nekem: „Nous sommes tombés dans la dictature de l’argent” (A pénz diktatúrája alá kerültünk), a civilizációról beszélt. Egy humanista, olyan ember, aki az egyenlőségért küzd. Mondtam neki, hogy hajlandó vagyok elmenni Moszkvába, hogy beszéljek Putyinnal, ha szükséges. Lavrov [külügyminiszter] nagyon udvariasan válaszolt: köszönjük, válaszolta, de egyelőre nincs rá szükség. De azóta nagyon sokszor érdeklődünk. Háromszor beszéltem telefonon Zelenszkij elnökkel, majd még néhányszor az ukrán nagykövettel.

Egy közeledési munkát végzünk, hogy megoldásokat keressünk. A Szentszék a foglyokkal kapcsolatban is megteszi, amit meg kell tennie… Ezeket a dolgokat mindig megteszi, a Szentszék mindig is megtette, mindig. És aztán a prédikáció a békéért.

Ami számomra szembetűnő – ezért használom a „meggyötört” jelzőt Ukrajnára –, az a kegyetlenség, amely nem az orosz népé, mert az orosz nép nagyszerű nép, hanem a zsoldosoké, a katonáké, akik kalandvágyból mennek a háborúba: a zsoldosoké.

Én inkább így gondolkodom, mert nagyra becsülöm az orosz népet, az orosz humanizmust. Gondoljunk csak Dosztojevszkijre, aki ma is inspirál bennünket, keresztény gondolkodásra ösztönzi a keresztényeket. Nagyon szeretem az orosz népet. És az ukrán népet is nagyon szeretem. Amikor tizenegyéves voltam, volt a közelünkben egy ukrán pap, aki úgy misézett, hogy nem voltak ministránsai, és ő megtanított segédkezni az ukránul mondott misén. Ismerem az összes ilyen ukrán éneket, az ő nyelvükön, mert gyerekkoromban megtanultam őket, ezért nagyon szeretem az ukrán liturgiát. Két olyan nép között vagyok, amelyet szeretek.

De nem csak nekem, a Szentszéknek is sok bizalmas találkozója volt, sok jó eredménnyel. Mert nem tagadhatjuk, hogy egy háború kezdetben talán felbátorít bennünket, de aztán elfáraszt, árt, és látjuk a rosszat, amit egy háború okoz. Ennyit az emberibb, a hozzánk közelebbi részéről. Aztán, kihasználva ezt a kérdést szeretném kifejezni ezt a panaszomat: egy évszázad alatt három világháború!

Az 1914–1918-as, az 1939–1945-ös és ez a mostani! Mert ez világháború. Mert igaz, hogy amikor a birodalmak, akár az egyik, akár a másik oldalon, meggyengülnek, szükségét érzik, hogy háborúzzanak, hogy erősnek érezzék magukat, és hogy fegyvereket adjanak el! Mert úgy gondolom, hogy ma a legnagyobb csapás, a világ legnagyobb csapása a fegyveripar.

Azt mondták nekem – nem tudom, igaz-e vagy sem –, hogy ha egy évig nem gyártanának fegyvereket, megszűnhetne az éhezés a világon. A fegyveripar szörnyű. Néhány évvel ezelőtt, három vagy négy évvel ezelőtt egy fegyverekkel teli hajó érkezett egy országból Genovába, és a fegyvereket át kellett rakni egy nagyobb hajóra, hogy Jemenbe szállítsák. A genovai munkások nem voltak hajlandók rá… Ez egy gesztus volt. Jemen: több mint tíz éve tart a háború. A jemeni gyerekeknek nincs mit enniük! És a rohingyák, akik egyik helyről a másikra „cigány módon” vándorolnak, mert a mindig háborúban álló Mianmarból elűzték őket: szörnyű, ami történik! Most remélem, hogy ma megállítanak valamit Etiópiában, egy szerződéssel… Mindenhol háborúban állunk, és ez érthetetlen. Most Európában közelről érint bennünket, az orosz-ukrán háború. De mindenhol, évek óta: Szíriában tizenkét-tizenhárom éve tart a háború, és senki sem tudja, vannak-e foglyok, és mi folyik ott. Aztán Libanon, beszéltünk erről a tragédiáról… Nem tudom, mondtam-e már nektek valamikor: amikor 2014-ben Redipugliában jártam – a nagyapám részt vett a piavéi csatában, és elmondta, mi történt ott –, láttam azokat a sírokat, mind fiatalok, sírtam, sírtam, nem szégyellem kimondani. Aztán néhány évvel később egy november 2-án – halottak napján mindig elmegyek valamelyik temetőbe – elmentem Anzióba, és megláttam azoknak az amerikai fiúknak a sírjait, az anziói partraszállásnál: 19, 20, 22, 23 évesek, és sírtam, tényleg sírtam, a szívemből jött. És az anyákra gondoltam, amikor kopogtatnak az ajtajukon: „Asszonyom, egy levelet hoztam önnek.” Kinyitja a borítékot: „Asszonyom, megtiszteltetés számomra közölni Önnel, hogy fia hősi halált halt a hazáért.” A háború tragédiái. Aztán egy dolog, nem akarok senkit sem megszólni, de szíven ütött: amikor a normandiai partraszállásról való megemlékezésre került sor, nagyon sok kormányfő volt ott, hogy megemlékezzen róla. Ez volt a nácizmus bukásának a kezdete, ez igaz. De hány fiú maradt a normandiai tengerparton? Azt mondják, harmincezer. Ki gondol ezekre a fiatalemberekre? A háborúnak a következménye mindez!

Ezért ti, akik újságírók vagytok, legyetek békepártiak, szólaljatok fel a háború ellen, harcoljatok a háború ellen! Testvérként kérlek benneteket. Köszönöm!

Fatima Al Najem (Bahreini News Agency Hírügynökség újságírónője):

– Szentatya, Fatima Al Najem vagyok a Bahreini Hírügynökségtől. Mielőtt feltenném a kérdésemet, szeretnék mondani valamit. Ön nagyon különleges helyet foglal el a szívemben, nemcsak azért, mert meglátogatta országomat, hanem azért is, mert amikor a Vatikánban kihirdették, hogy Ön választották pápává, akkor volt a születésnapom. Szóval lenne egy kérdésem. Hogyan értékeli a Bahreini Királyságban tett történelmi látogatásának eredményeit, és hogyan értékeli Bahrein erőfeszítéseit arra, hogy a társadalom minden rétege, minden vallás, a nemek és rasszok közötti együttélést megszilárdítsa és előmozdítsa?

Ferenc pápa:

– Úgy is mondhatnám, hogy találkozás jellegű utazás volt. Mert a cél éppen az volt, hogy vallásközi párbeszédet folytassunk az iszlámmal és ökumenikus párbeszédet Bartholomaiosszal. Az al-Azhar nagyimámja által kifejtett gondolatok pontosan abba az irányba mutattak, hogy törekedjünk az egységre, egységre az iszlámon belül, tiszteletben tartva az árnyalatokat, a különbségeket, de egységben; egységre a keresztényekkel és más vallásokkal.

A vallásközi és az ökumenikus párbeszédhez pedig saját identitásra van szükség. Nem indulhatunk ki diffúz identitásból. „Muszlim vagyok”, „keresztény vagyok”, ez az identitásom, és így identitással tudok beszélni.

Ha valakinek nincs saját identitása, vagy az egy kicsit „a levegőben lóg”, akkor nehéz a párbeszéd, mert nincs odaút és visszaút, ezért fontos az identitás.

És mindketten, akik eljöttek – mind az al-Azhar nagyimámja, mind Bartholomaiosz pátriárka –, erős identitással rendelkeznek. És ez jó.

Muszlim oldalról: figyelmesen hallgattam a nagyimám három felszólalását, és megdöbbentett, milyen erősen hangsúlyozza az iszlámon belüli párbeszédet, a köztetek zajló párbeszédet, de nem a különbözőségek eltörlése érdekében, hanem egymás megértése és a közös munka érdekében, hogy ne legyen szembenállás köztetek. Nekünk, keresztényeknek kissé csúnya történelmünk van a különbözőségek terén, amely vallásháborúkhoz vezetett: katolikusok az ortodoxok ellen, a lutheránusok ellen. Most, hála Istennek, a II. vatikáni zsinat után közeledünk egymáshoz, tudunk párbeszédet folytatni és együtt dolgozni. És ez fontos: tanúságot tenni azáltal, hogy jót teszünk másokkal.

Aztán a szakemberek, a teológusok majd megvitatják a teológiai dolgokat, nekünk viszont az a dolgunk, hogy együtt járjunk mint hívők, mint barátok, mint testvérek, jót cselekedve.

Az is megdöbbentett, amit a Muszlim Vének Tanácsában mondtak a teremtett világról és a teremtésvédelemről: ez mindannyiunk közös ügye, muszlimoké, keresztényeké, mindenkié.

Most ugyanazon a repülőn együtt utazik Bahreinből Kairóba a Vatikán államtitkára és az al-Azhar nagyimámja, testvérként. Ez eléggé megható dolog. Ez fontos, olyan dolog, ami jól sikerült. Az ökumenikus téren tekintélynek számító Bartolomaiosz pátriárka jelenléte szintén jót tett. Láttuk ezt a közös programon, az ökumenikus istentiszteleten, amelyet végeztünk, és a pátriárka szavaiban is, melyeket előtte mondott. Összefoglalva: ez egy találkozás jellegű utazás volt.

Számomra az is újdonság volt, hogy egy olyan kultúrát ismerhetek meg, amely mindenki előtt nyitott. A ti országotokban mindenki számára van hely. A király azt mondta nekem: „Itt mindenki azt csinál, amit akar: ha egy nő dolgozni akar, hadd dolgozzon. Teljes nyitottság.” Ezt mondta nekem – te tudod, you work… És a vallási oldalon is nyitottság jellemző… Megdöbbentett, hogy mennyi keresztény, filippínó, keralai indiai van itt, akik az országban élnek és dolgoznak, nagyon sokan vannak.