Egyedülálló testvéreink számára tartott lelkinapot Hortobágyi Arnold bencés szerzetes pap szeptember 7-én szombaton. A közösségi lelkigyakorlat számára a beregszászi Szent Kereszt Felmagasztalása plébániatemplom adott otthont, amely egyházmegyénkben a munkácsi Szent Márton-székesegyház mellett a jubileumi búcsú elnyerésére kijelölt templom. A reggel 9 órakor kezdődő tanítás és lelki összekapaszkodás során tapasztalatot szereztünk a Krisztus körül létrejött testvéri együttlét öröméről, és a bensőséges találkozásokról, nem utolsó sorban az időskor számos fejlődési lehetőségeiről. Palojtay Márta és Fudella Attila, az egyházmegye pasztorális munkatársai szervezésében valósulhatott meg ez a lelki nap.

A lelki nap nyitányaként, a résztvevők ünnepélyes megérkezésével vette kezdetét a lelkigyakorlat. „Mini-zarándoklatra hívtak bennünket a szervezők – mondta az egyik résztvevő – amely a templom körbejárását, a stációk témáinak végig elmélkedését és a jubileumi szent kapun való átlépést jelentette. Elhívás – velem tartott – amikor elestem – új meghívás – remény: ezeken az állomásokon keresztül léptünk be a templomba. Ez egy semmihez sem fogható megérkezés volt számomra, hiszen ilyen tudatosan életem során még nem léptem be soha az Isten házába.”

Arnold atya útmutatásával ismerhették meg résztvevők a sokak számára eddig ismeretlen bencés Jézus-füzért, amely nem más, mint egy rózsafüzérhez hasonló repetitív, azaz újra és újra ismétlődő imádság. Megtudtuk a bencés atyától, hogy ez az imaforma, ősi imádságokat egyesítve vezeti el az imádkozót a személyes ima terébe, és alkalomról alkalomra mélyíti el a kapcsolatot Jézussal. Sokak számára ez az imamód a bencés közösség valódi ajándéka, amelyet a szerzetesek ajándékba küldtek a háború árnyékában élő Kárpátaljának.

A bencés atya első előadásaiban új perspektívából közelítette meg az időskorban olyan sokszor felmerülő elhagyatottság fájdalmát, a magányt. Ferenc pápa Spes non confudit kezdetű bullájának ismert sorát idézve arra a kérdésre kereste a választ, hogy kegyhelyeink, templomaink és közösségeink hogyan válhatnának nálunk is mindenki számára – különösen is a magányos, egyedül maradt testvéreink számára – a befogadás szent helyeivé, és reményt ébresztő kiváltságos terekké. Plébánia templomaink és benne a magányos emberek úgy válunk a remény jelének hordozóivá, ha kérjük a Szentlélek jelenlétét az élő remény-tér kialakítására, hogy a bizonytalanság és a terméketlen pesszimizmus helyett a mindenki számára cselekvő szeretet és a határokon átívelő testvéri nyitás legyen a legfontosabb.

Arnold atya második előadásában „A jubileumi év, mint a spirituális öngondoskodás ideje” címmel folytatta gondolatait. A készenlétről, mint a keresztény ember alap állapotáról beszélt több pontban. Rácsodálkoztunk arra, hogy milyen szép a kereszténységünkben, hogy az itt-ben és a most-ban tudunk tenni valami olyat, ami az üdvösségünket szolgálja. Ezeket nevezzük érdemszerző jó cselekedeteknek. A búcsún való részvétel is ezek közé a cselekedetek közé tartozik.

A délelőtti lelkigyakorlatos beszédeket a helyi karitász csoport vendéglátásának köszönhetően ebéd követte, amelyet a templom udvarán fogyasztottunk el közösen. Ez az idő nemcsak az étkezés, hanem személyes és bensőséges találkozások helye és alkalma is volt számunkra.

Az egyházmegye plébániai kisközösségeiből érkezett, közel ötven résztvevővel ünnepelt eucharisztia homíliájában a bencés atya arra hívta fel figyelmünket, hogy az időskornak és az azzal sok esetben együtt járó magányosságnak és társtalanságnak – a közfelfogással szemben – számos pozitív lehetősége van. Kifejtette, hogy az idős korral – miközben az élet összeszűkülni látszik, és a világ lassan eltávolodik tőlünk – a belső világ tágasságának és szépségének felismerése, felfedezése új utakra hívhat meg mindenkit. Egy új szolgálatra való nyitottá válás, új életerőt és új értelmet adhat minden idős ember életének.

A lelkinap lezárásaként a templomban a Remény zarándokai c. jubileumi kiadvány jótanácsai szerint életfelajánlást végeztünk. Az előadások alatt Rácz István atya várta a bűnbánókat a gyóntatószékben. A zarándokok a tabernákulum előtt személyes áldásban is részesültek.

A remény zarándokai a beregszászi templomban ezúttal az egyedülállók és magányosak voltak, akik megtapasztalhatták, hogy az időskor is lehet az élet új tavasza, amikor a magány barátunkká válik.