A szegény és alázatos Márton
November 11-én kezdődik a jubileumi Szent Márton év, melybe a világegyház minden, Szent Mártonról elnevezett egyházmegyéje – így a miénk is – bekapcsolódik. Jó alkalom lesz ez arra, hogy egyházmegyénk pártfogójának életét és lelkü- letét közelebbről is megismerjük, és segítségével mi is előre haladjunk a szentség, az erények és az üdvözülés útján.
A Ferenc pápa által meghirdetett irgalmasság éve, mely december 8-án kezdő- dik, nagyszerűen kiegészíti a Szent Márton évet, mondhatni kéz a kézben jár vele, hiszen a szent püspök életének egyik fontos ismérve éppen az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása volt. A jubileumi évet szentünk születésének 1700. évfordulója alkalmából hirdették meg: Márton 316-ban született, ennek tehát 2016-ban lesz 1700. évfordulója. 397. november 8-án halt meg: ünnepnapja, november 11-e a temetésének évfordulója.
A jubileumi év kezdete előtt lapunk szentek életéről szóló oldalán Szent Márton életútját ismerhetjük meg (ha számtalanszor hallottuk-olvastuk is, akkor is érdemes elolvasni, mindig találhatunk benne valami újat). Ebben a cikkben viszont most nem életéről, hanem szent haláláról írunk, mely megkoronázza és visszatükrözi egész életét, lelkületét. A zsolozsma olvasmányos imaórájában Sulpicius Severus írásából olvassuk most el, hogyan távozott az Istennek és az embereknek átadott életéből a szent püspök.
„Márton jó előre tudta halálának idejét, és meg is mondta a testvéreknek, hogy közeleg már életének vége. Közben a candes-i egyházmegyét mégis meg kellett látogatnia. Egyenetlenkedő papjai között ugyanis helyre akarta állítani a békessé- get. Bár tudta, hogy földi életének napjai meg vannak számlálva, mégsem vonakodott e nemes cél érdekében útnak indulni. Úgy gondolta, hogy méltó megkoroná- zása lesz erényeinek, ha sikerül helyreállítani a békét az egyházmegyében.
Egy ideig ott tartózkodott tehát az egyik faluban, illetve egyházban, ahová ment. Miután pedig helyreállította a békét, és amikor már visszatérni készült a monostorba, hirtelen elhagyta testi ereje. Erre összehívta a testvéreket, és jelezte nekik, hogy nemsokára meghal. A szomorúsággal és gyásszal eltelt testvérek ekkor így siránkoztak: „Miért hagysz itt minket, atyánk? Elhagyatottságunkban kinek a gondjára bízol minket? Ragadozó farkasok támadják meg nyájadat. Ha nem leszel pásztorunk, ki véd meg bennünket, hogy prédájukká ne legyünk? Tudjuk ugyan, hogy Krisztus után vágyakozol, de jutalmad megmarad, és nem lesz kisebb akkor sem, ha később nyered el. Szánj meg hát inkább minket, akiket elhagyni készülsz!” Ekkor siránkozásuktól megrendülve Márton maga is könnyekre fakadt, mert Istennel teljesen egyesült lelke készséges volt a segítségükre. Mintegy a siránkozóknak válaszolva így imádkozott az Úrhoz: „Uram, ha népednek még szüksége van rám, nem vonakodom a munkától. Legyen meg a te akaratod!”
Ki tudná elmondani e szent férfi nagyságát, akit nem tört le sem a lelkekért végzett munka, sem a halál nem tudott rajta győzelmet aratni. Azért nem akart maga választani, mert sem a haláltól nem félt, sem a munkás élettől nem vonakodott. De szemét és kezét állandóan az ég felé emelve, nem szűnt meg rendíthetetlen lélekkel imádkozni. Amikor pedig a köréje gyűlt papok arra kérték, hogy forduljon a másik oldalára, és így könnyítsen törékeny testén, azt mondta: „Hagyjatok, testvéreim, hagyjatok, hadd nézzem inkább az eget, mint a földet! Az Úr felé törekvő lelkem hadd induljon útjára!” Ekkor a gonosz lelket pillantotta meg maga mellett, rászólt:
„Mit ácsorogsz itt, vérengző bestia? Rajtam nincs keresni valód, te gyilkos! Ábrahám kebelére jutok!” Ezekkel a szavakkal adta vissza lelkét Istennek. Mártont örvendezve fogadták Ábrahám kebelére, a szegény és alázatos Márton gazdagon ment be a mennybe.”
Pápai Zsuzsanna
(Új Hajtás, 2015. 8. szám)
