Egyházmegyei búcsú a székesegyházban

Egyházmegyei búcsú a székesegyházban
Kutas Attila atya prédikációja

November 11-én 9.30-kor ünnepi szentmisével kezdődött székesegyházunk és egyházmegyénk búcsúja. A szentmisét Majnek Antal püspök mutatta be papjaival együtt. Az ünnep meghívott szónoka volt Kutas Attila, a vásárosdombói Szent Márton templom plébánosa.

Kutas Attila atya prédikációja

„Istenünk, ki Szent Márton püspöknek megadtad, hogy életével is, halálával is megdicsőítsen téged, kérünk, vidd végbe a mi szívünkben is kegyelmed csodáit, hogy sem élet, sem halál el ne szakíthasson minket a te szeretetedtől!”

Kedves Püspök Atya, kedves paptestvérek, kedves Krisztuskövető testvéreim!

Az elmúlt hét esztendőben, mint pécsi egyházmegyés pap, Magyarországon, Baranya megyében, egy kis faluban, Vásárosdombón szolgáltam. A plébániatemplom Toursi Szent Márton püspök tiszteletére van szentelve. A templom búcsús szentmiséjét a 2010. esztendőben Antal püspök atya mutatta be.

Hálásan köszönöm viszont meghívását a mai szép ünnepre. Örömmel jöttem Munkácsra, hogy veletek ünnepeljek, hogy a szentmisében hirdessem Krisztus evangéliumát, és hogy a bennem élő reményről tanúságot tegyek.
Kedves testvérek! Az ünneplés lényege az Istennel való kapcsolat megélése. Az ünneplés a személyes Istennel való egyesülés józan mámora. Keresztény ember mindenkiben és mindenben az Istent ünnepli. A mai szentmisében Szent Mártonra emlékezünk, mert Márton életével is, halálával is megdicsőítette az Istent.

Testvérek! Krisztus evangéliumát, örömhírét jöttem hirdetni nektek.
Örömhírt mondani, örömhírről tanúságot tenni csodálatos küldetés. Az örömhírem pedig, hogy reménnyel vagyok megajándékozva nap mint nap. Isten gazdag ajándéka ez a remény, melynek segítségével meg tudok birkózni jelen gondjaimmal.
Életemben tudatosan teret engedek Istennek, hogy meg tudjon ajándékozni reménységgel.

Hadd idézzek egy rövid, tanulságos történetet. A címe:

A két favágó

Az erdőben egymás mellett dolgozott két favágó. A fák törzseinek hatalmas volt az átmérője. Sokat kellett dolgozni a fakitermeléssel. Mindketten egyformán jól kezelték a fejszét, de a munkamódszerük nem egyezett: Az első kitartó munkával vágta a fába fejszéjét, egyiket a másik után. Ritkán és akkor is csak rövid szünetet tartott. A másik favágó óránként hosszabb pihenőre megpihent.
Naplementekor az első favágó csak a munka felét végezte el. Izzadtan és fáradtan tette le a szerszámot, szinte teljesen kimerült. A második, szinte hihetetlen, de befejezte a munkát. Egyszerre kezdték a favágást és a fák is nagyjából egyformák voltak. Az első favágó nem hitt a szemeinek.
– Nem értem a dolgot – mondta. – Minden órában kiadós pihenőt tartottál és mégis előbbre vagy.
– igen, láttad, hogy minden órában megálltam pihenni. Amit viszont nem láttál az az volt, hogy a szünetet arra is felhasználtam, hogy megélezzem a fejszémet – mondta e másik favágó.

Testvérek! Ez a kis történet mély igazságot hordoz. A mindennapi küzdelmek között meg kell tudnunk teremteni a megállás pillanatait. Azokat az ünnepi pillanatokat, amikor tudatosan Istennek engedünk teret életünkben. Engedjük, hogy megajándékozzon minket. Engedjük, hogy reménnyel töltsön el bennünket.

Testvérek! A kereszténység nem csupán jó hír, nem csupán egy eddig ismeretlen tartalom közlése. A kereszténység olyan közlés, amely megváltoztatja az életemet. Az idő, a jövő sötét ajtaja föltárul. Ha reményem van, másként élek; új életet kapok ajándékba. Miben áll ez a remény? Az Isten megismerésében. Testvérek! Aki ismeri Istent, az az ember reményt kap.

Istennek hála, hogy ebben az ünnepi szentmisében alkalmassá tehetjük magunkat Isten befogadására, és szemlélhetjük, ünnepelhetjük Őt, mint reményt Márton püspök életében. Az anyaszentegyház Márton püspököt szentté avatta. Mit jelent ez? A kövek és a fák, csigák és madarak mind szentek, mert mindenestül Isten szentségéről vallanak, tökéletesen betöltve hivatásukat. Mégsem ünnepeljük őket, mert mint öntudat és szabad akarat nélküli létezőknek a szentséghez nincs szükségük sem elhatározásra, sem erőfeszítésre, sem állhatatosságra, ezért aztán győzelmet sem akarhatnak. Az embert azonban szabadnak teremtette az Isten, s azt a szédítően fönséges és félelmetes hivatást adta neki, hogy szabadon válassza őt.

Sok-sok gyarlóságunk, hibáink és bűneink ellenére az Isten melletti döntéseink sorozatából, a szüntelen belé kapaszkodásból, az ismételt hozzátérésből épül föl lassan az, amit életszentségnek hívnak, s amely nem más, mint az istenképiség megőrzése.

„Fölszentelése napjától Márton, mint jó pásztor látogatta nyáját, prédikált, s a csodatevés ajándékát is megkapván, nagy erőt öntött a hívekbe és a papokba egyaránt.”– többek között ezeket a mondatokat olvashatjuk a Márton életéről fennmaradt írásokban.

Látogatott, prédikált, erőt öntött a hívekbe és a papokba. Hivatását felismerve, küldetésében Isten arcát tette láthatóvá a reábízottaknak. Márton reményt ébresztett.

Testvérek! Márton életpéldáját szemlélve, nekünk is a remény hordozóivá kell válnunk. Isten erőt ad az átalakuláshoz. Engedjétek meg, hogy két példát említsek az életemből.