A Munkácsi Szent István Líceum 10. és 11. osztályos tanulói számára szervezett lelkigyakorlat középpontjában a 25. zsoltár 4. verse állt: „Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!” Ez az imádság végigkísérte közös napjainkat, amelyek során a fiataloknak lehetőségük nyílt arra, hogy egy kicsit megálljanak a mindennapok rohanásában, befelé figyeljenek, közelebb kerüljenek Istenhez, és őszintén keressék a választ életük legfontosabb kérdéseire.

A lelkigyakorlat közös imával és vacsorával kezdődött, majd a fiatalok betekintést nyerhettek az Alpha-kurzus világába. Ebben Béres István állandó diakónus és Fudella Attila, az egyházmegye pasztorális munkatársa vezette őket, akik a Szent András Evangelizációs Iskola tagjai. A két csoportban zajló beszélgetések során olyan kérdéseket jártunk körül, amelyek minden fiatal életében fontosak lehetnek: Miért élünk? Mi az életünk értelme? Mi tesz bennünket igazán boldoggá? Mit tennénk, ha már csak huszonnégy óránk maradna az életből? A közös gondolkodás és a személyes megosztások segítettek abban, hogy a résztvevők ne csupán egymás gondolataira figyeljenek, hanem saját életükre is más szemmel tekintsenek.

Az első estét szentségimádással zártuk. A csendben, az Oltáriszentség előtt megállva mindenki lehetőséget kapott arra, hogy Jézus jelenlétében időzzön, és elé vigye örömeit, kérdéseit, félelmeit és vágyait. Megható volt megtapasztalni, hogy ez az imádságos együttlét sok diákunk szívét megérintette. Talán éppen ezekben a csendes pillanatokban született meg bennük egy-egy új gondolat, egy kérdés vagy egy apró felismerés arról, hogy Isten személyesen is megszólítja őket.

A második nap reggelét a Szentírás olvasásával kezdtük, hiszen Isten igéje útmutatást adhat életünk döntéseihez, és segíthet eligazodni a mindennapok kihívásaiban. A kiscsoportos beszélgetések során tovább folytattuk a közös gondolkodást és a személyes tapasztalatok megosztását. Többek között arra kerestük a választ, miért fontos az imádság, hogyan szólíthatjuk meg Istent, és miért nem kapjuk meg mindig azt, amit kérünk tőle. Ezek a kérdések arra emlékeztettek bennünket, hogy az imádság nem csupán kéréseink felsorolása, hanem élő kapcsolat Istennel, amelyben megtanulunk bízni benne akkor is, amikor nem értjük terveit.

Ebéd előtt szentmisén vettünk részt, amelyet Pogány István atya, a líceum iskolalelkésze mutatott be. A szentmise végén István atya segített a diákoknak letölteni a Bibliát a telefonjukra, hogy Isten igéje mindig kéznél legyen, és a fiatalok a mindennapokban is könnyen elővehessék, olvashassák a Szentírást, ezáltal is közelebb kerülve Istenhez.

Ebéd után a békéért felajánlva imádkoztuk a rózsafüzért, csatlakozva ahhoz az imakezdeményezéshez, amelyben gyermekek és fiatalok világszerte közösen kérik Isten segítségét a béke megteremtéséért. Különösen fontosnak éreztük, hogy a háború árnyékában élve mi is bekapcsolódjunk ebbe az imádságba, és a Szűzanya közbenjárását kérjük a békéért, a családokért és minden emberért, aki szenvedést él át.

A délután folyamán a Szentlélekről és ajándékairól elmélkedtünk, majd dicsőítő énekkel és közbenjáró imával folytattuk együttlétünket. A fiatalok megtapasztalhatták, hogy az Egyház közösségében helye van az örömnek, a felszabadult éneklésnek, az őszinte imának és annak is, amikor egymásért fordulunk Istenhez.

Az este különleges programokat tartogatott a lányok és a fiúk számára. A lányok táncmeditáción vettek részt, amely során mozdulataikat imádsággá formálva, csendben fordulhattak Isten felé. A fiúk eközben kiscsoportos beszélgetésen gondolkodtak együtt arról, mit jelent férfinak lenni, milyen értékekre érdemes építeniük életüket, és hogyan válhatnak felelősségteljes, hiteles férfiakká. Ezt követően közösen megtekintettük A viskó című filmet, amely mély kérdéseket vet fel Istenről, a szenvedésről, a megbocsátásról és a szeretet gyógyító erejéről. A napot ismét közös imádsággal zártuk.

Vasárnap reggeli áhítattal és közös reggelivel kezdtük a napot, majd szentmisén vettünk részt, amelyet Weinrauch Márió OFM mutatott be. A szentmise méltó lezárása volt a lelkigyakorlatnak: hálát adhattunk az együtt töltött időért, a közös imádságokért, a beszélgetésekért és mindazért a lelki ajándékért, amelyben részesültünk.

A lelkigyakorlat végén lélekben gazdagodva indultunk haza, ki-ki a kollégiumba, illetve otthonába. Bízunk benne, hogy az együtt töltött napok nem csupán szép emlékként maradnak meg a fiatalok szívében, hanem segítik őket abban is, hogy a hétköznapokban bátrabban keressék Isten útját, merjenek kérdezni, imádkozni, bízni és szeretni.

Hitoktatóként különösen nagy ajándék látni, amikor a fiatalok nyitott szívvel fordulnak Isten felé, és felismerik, hogy a hit nem csupán tananyag vagy hagyomány, hanem személyes találkozás az élő Istennel. A lelkigyakorlat mottója ezért útravalóvá is vált számunkra: kérjük az Urat, hogy mutassa meg nekünk útjait, tanítson bennünket szeretni, és vezessen minket azon az ösvényen, amelyen életünk valódi értelmére és az ő szeretetének megtapasztalására találhatunk.

„Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!” (Zsolt 25,4)