Október 15. a babagyász világnapja. Ez alkalomból a számtalan érintett család története közül kiválasztottunk egyet, hogy bátorítást és reményt adjon mindenkinek.

Kati és Zoli élete arról tanúskodik, hogy a legnehezebb élethelyzetekből is ki lehet hozni valami jót, hogy az élet melletti elkötelezettség egyben a társadalmi sebzettségekre is gyógyír lehet.

Részletek a házaspárral készült interjúból:

…

Összeházasodtunk Zolival és nagyon sokat készültünk, hogy legyen vér szerinti babánk is, de csak nem jött. Arra gondoltam, hogy túl sokat dolgozom, és azért nem sikerül. Abbahagytam a munkát, különböző kezeléseket kaptam, hormont, mindenfélét próbálkoztunk, eredménytelenül. Újrakezdtem a munkát és akkor egyszer csak az a bizonyos tesztecske mást mutatott. Nagyon-nagyon örültünk a férjemmel!

Amniocentézisre kellett mennem, mert közben kiderült, hogy genetikai rendellenességet hordozok. Nagyon nem akartam ezt a vizsgálatot, de nem tehettem mást, mert az orvos nem engedte, és aztán beláttam én is, hogyha bármi van, akkor jobb tudni előre. Viszont azt nem gondoltam, hogy velem megtörténhet, hogy a gyerekem nem egészséges. Még csak fel sem merült bennem.

Nagyhétfőn az Árpád híd közepén éppen autóban ültem, amikor megcsörrent a telefon, és közölte velem az orvos, hogy „az ön gyermekének élettel összeegyeztethetetlen kórképe van, Edwards-szindróma, szerdán várjuk a klinikára, és akkor megszakítjuk ezt a terhességet.”

A legkisebb alternatíva nélkül, kijelentő módban közölte. Akkor felhívtam a saját orvosom, Zolival bementünk azonnal a János Kórházba. Nem is volt időnk előtte beszélni egymással, csak ott az orvos előtt. És nagyon érdekes volt, mert mind kettőnkben az volt, hogy éljen a baba, ameddig akar. Mi nem akartunk semmit sem tenni ellene. Bementünk, az orvos elmondta, hogy a főnöke azt mondta, hogy ha úgy döntünk, hogy megtartjuk, akkor ott a Jánosban nem vállalják egy ilyen súlyos beteg gyermekkel való terhesség gondozását. Így a klinikára mentem, és megküzdöttem mindenkivel. Ultrahang közben genetikai teszt alapján lehozattak egy csomó könyvet a könyvtárból, és nézték a könyveket is. Végül belement az orvos, hogy ne szakítsuk meg, de azt mondta, hogy bármikor, ha szólok, beteg gyermeknél be lehet fejezni a terhességet. Elég gyakran kellett járnom a vizsgálatokra, mert nagyon megijesztettek, hogy meghal, meg én is meghalok, meg mindenféle ilyesmi, én meg attól féltem, hogy ha onnan is kiraknak, akkor hová megyek?

Nagyon kedves volt az az orvos, aki kísért a várandósság során. Ő úgy gondolta, hogy úgysem fog ez a baba életben maradni a szülésig. Mégis eljutottunk a szülésig, de még akkor, az utolsó pillanatban is megkérdezték, hogy biztos akarjuk-e. Mert ha megszülöm, akkor nem fogja túlélni. A természetes szülés ebben az esetben szinte abortusz lett volna. Így mi a császármetszés mellett döntöttünk.

…

Miután megszületett Annácska, csodával határos módon a János Kórház koraszülött osztályára kerültünk. Ott nagyon különleges volt, mert a főorvosnő – sose felejtem – ideadta a saját belépőkártyáját, hogy ne fizessek annyit a behajtásnál, őt úgyis ismerik, mert húsz éve ott dolgozik, tőle nem kérik… Rengeteg segítséget kaptunk. Egy nap az egyik doktornő, amikor ügyeletben volt, azt mesélte, hogy úgy látta, Annácskának égetett a szeme. Ránézett és azt gondolta, megpróbál neki enni adni, és leveszi a lélegeztető gépről. Tonnányi infúzió meg gépek voltak rajta, de kiderült, hogy eszik, hogy fel tud egy kis táplálékot dolgozni és az oxigénmaszk is elég neki. Látványosan javulni kezdett, amikor ezt elkezdték. Három hónaposan végre kézbe vehettem, kivehették az inkubátorból.

Átkerült az intenzívről a sima osztályra, és ott meg azt éreztem, miért ne tanulhatnám meg én is ezeket a folyamatokat? Szondáztatni, ilyesmi. Mert nem kell ezeknek a gyerekeknek semmi, csak az anyai szeretet. És akkor előhozakodtam vele, hogy haza szeretném vinni Annácskát. Annyira lehetetlennek tűnt, mert senki nem tud mit kezdeni azzal, hogy egy gyereket otthon akarunk ápolni. Mindenki úgy képzeli, hogy ez nagyon bonyolult és elérhetetlen, és akkor kiderült, hogy nagyon egyszerű. Kitanultam tehát ezt az intenzív ápolást, szonda, minden, és hazahoztuk Annácskát.

…

Mi megéltük az abortusz kérdését a betegség kapcsán, és megéltük az örökbefogadás kapcsán is. Mert két ponton szoktak emellett dönteni, ha beteg a gyerek, vagy ha nem kívánt a terhesség. Mindkettőbe belekóstoltunk, és pont ez a rengeteg seb és tüske világít rá, hogy erről nagyon őszintén kellene beszélni…

Akármilyen rövid időt is, de Annácska itt volt velünk együtt, családban volt.

A másik, nagyon meghatározó tapasztalat volt, hogy van egy nagyjából két kilós test, és mégis megváltoztat bennünket, és egy csomó, a környezetében lévő embert. Valóban, egy tökéletlen testben is ott a tökéletes lélek. Nekem igazából ez a gondolat maradt meg, hogy a léleknek a szépsége fontos. Nem mondom, hogy nem nehéz az elvesztés, de az égből közben ledobta nekünk a Gondviselés Bandit, őt nekünk gondolta. Kicsit kellett érte küzdeni, de itt van. Aztán szerettünk volna egy harmadik gyereket, kicsit kellett érte küzdeni, de itt van.

(Részletek a házaspárral készült interjúból)

Forrás: ujvarosonline.hu