TANÚSÁGTÉTELEK A SZINYÁKI LELKIGYAKORLATRÓL

Október 7-9-ig ifjúsági lelkigyakorlatot tartottak Szinyákon.

A fiatalok Fizer Jenő atya, Emmanuel Sabadach OFM atya és a Saint-Marc-i Szent József Nővérek kongregációjának nővérei kíséretében a női és férfi érettségről elmélkedtek, beszélgettek. Vasárnap ellátogatott hozzájuk Lucsok Miklós OP püspök, a Munkácsi Egyházmegye apostoli adminisztrátora, aki prédikációját a fiatalokkal folytatott „kérdések és válaszok” formájában mondta el. Együtt imádkozták a rózsafüzért és az Irgalmasság rózsafüzérét, együtt dicsőítették az Urat az Eucharisztiában, együtt hódoltak a kereszt előtt, és természetesen hálát adtak az Oltáriszentség előtt töltött minden pillanatért.

A résztvevők között jelen voltak Ungvárról a Szentháromság plébánia fiataljai is. Erről a plébánia Facebook-oldalán ők maguk számoltak be: itt olvasható.

A lelkigyakorlat érdekes és aktuális témái, az imádságra szánt idő és a fiatal hívők körében töltött idő lángra lobbantotta a fiatal szívekben a vágyat, hogy megismerjék Istent és önmagukat, hogy mély és érett kapcsolatokat építsenek ki Vele és más emberekkel.

„Ezek a szinyáki lelkigyakorlatok valójában egyfajta felkészülés az örök életben való örömre.”

„Ezeken a lelkigyakorlatokon rájöttem, hogy Isten számára nem számít, hogy melyik utat választom. A lényeg az, hogy Ő az első helyen áll ezen az úton.”

„Rájöttem, hogy mennyire éretlen vagyok még mindig, de nem ez a lényeg – nem az éretlenség a lényeg, ezt nem én választottam, hanem az, hogy tudom, milyen vagyok, és hogy én választom meg, továbbra is az éretlenség állapotában maradok-e vagy sem.”

„A dicsőítő ima alatt egy pillanatban úgy éreztem, hogy mindjárt sírni fogok, mert a Szentlélek elárasztott. Félelem fogott el, és azt mondtam: ’Nem, Istenem, én ezt nem akarom, nem állok készen’. Ugyanabban a pillanatban éreztem, hogy közömbösség tölt el, a dicsőítő ének csak egy ének lett, az Isten Lelkével eltelt boldog emberek csak emberek lettek, és én abban a pillanatban csak az lettem, aki meghozta a döntést. 5 perc múlva kértem Istent: ’Istenem, tölts el engem a Te Lelkeddel! Féltem, de már nem félek. Tölts be engem a te kegyelmeddel’! És Ő megtette.”

„Nemet mondtam, ami azt jelenti, hogy visszahúzódtam, nem engedtem be Istent. Milyen fontos, hogy ezt felismerjük! Arról van szó, hogy Isten mindig készen áll arra, hogy boldoggá tegyen minket akár könnyekkel, akár egy másoktól kapott kedves szóval, akár egy szellővel, egy pillantással, vagy akár pénzzel. A válasz azonban a miénk. A velem történtekből rájöttem, hogy Isten nagyon tiszteli a döntéseimet, és bármennyire is szeretné, hogy boldog legyek, csak akkor kezd el cselekedni, ha én kérem vagy megengedem neki, hogy boldoggá tegyen. Igen, kérhetem Őt: ’Istenem, nyisd meg a szívemet, hadd fogadjalak be Téged’. Fel kell ismernünk azt, hogy Istenben boldogok vagyunk-e vagy sem, a mi döntésünk.”

Fénykép: Karina Cherepanya