Már majdnem három hónapja tart a háború – és bizony belefáradtunk. A karitászmunkatársakra, akiknek magánéletükben ugyanolyan gondokkal kell megküzdeniük, mint bárki másnak, többszörösére növekedett a munkájuk a segélyek koordinálása és a menekültek érkezése miatt, a tőlük hallott történetek pedig a munkatársakat is megviselik.

Roska Péter atya, aki két és fél éves kárpátaljai szolgálata után évtizedek óta visszajár hozzánk, hogy lelkigyakorlatokkal és lelkinapokkal továbbra is segítse az itteni híveket, most is eljött hozzánk, amikor a háború okozta félelem, aggódás és kimerültség sokunkat kezdi hatalmába keríteni. Szokásos háromnapos lelkigyakorlata helyett három egynapos lelkinapot tartott, három helyszínen, hogy a menekülteknél és az egyház körül segítők feltöltődhessenek.

Ungváron, Nagyszőlősön és Munkácson 2022. május 10-12. között összesen több mint 130 segítő gyűlt össze néhány órára. Mindenhol hasonló volt a program.

Majnek Antal püspök atya – aki szintén részt vett a programon, Péter atya munkáját segítve – bevezetőjében Viktor Frankl neves pszichiátertől idézte: A szenvedés értelme az, hogy én változzak meg benne és általa. Nem az ellenségem, nem azok, akik bántanak, hanem én. “A szenvedésben az Úristen változtatni, jobbítani, tisztítani akar bennünket. Így valósul meg Szent Pál szép mondása, hogy az istenszeretőknek minden a javukra válik. Az utóbbi időben, az elmúlt néhány hétben ezt meg is tapasztalom mindenhol az itthon maradt híveink körében, ami nagyon erősíti a hitemet.”

Péter atya izgalmas témaindító beszédében megmutatta, milyen perspektíva van ebben a lehetetlen helyzetben, amit a háború jelent. Mint mondta, őt nagyon megérintette ebben a nagy összeomlásban, zűrzavarban, amit valamennyire Magyarországon is megtapasztalnak, hogy egyedül az Isten marad biztos pontnak. Mit akar Ő mondani nekünk ezzel a szituációval? Hogyan lehet Hozzá közelebb kerülni ebben a helyzetben?

“Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből. Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit. Én és az Atya egy vagyunk” – mondja Jézus. Miután ezt mondja, nem sokkal utána elfogják, megkínozzák és megölik. Az apostolokat, akiknek ezt mondja, később mind megölik. Akkor hogy is van ez?

Jézus a jó pásztor képét használja magyarázatul. Mi az, ami el akarja ragadni a juhokat? A farkas vagy a medve. Ki az, aki minket akar elragadni? Az ördög. És mit jelent az, hogy nem veszhetnek el, akik Jézushoz tartoznak, akik Vele vannak? Ez nem azt jelenti, hogy nem halhatnak meg vagy nem szenvedhetnek, hiszen Jézus maga is szenvedett, hanem azt, hogy a nagybetűs Életet nem károsíthatja az ördög. Aki megfogja a Pásztor kezét, odahúzódik a közelébe, az biztonságban van, de olyan szempontból, hogy a teljes Életünk, az örök életünk van biztonságban. Meghalni úgyis meghalunk. Nem is sokára: van, akinek egy évtized jut, van, akinek kettő, másnak több. Nem tudjuk, mikor halunk meg. Egy ilyen bizonytalan helyzetben, amiben most vagyunk, az ember közel kerül ehhez. Az, hogy nem veszhetek el, az egész életemre, az örök életemre vonatkozik.

Az 1998-as tiszai árvizet említette Péter atya mint hasonló helyzetet, amikor Csapon hajszálon múlt az életük; ötször annyi víz volt várható, mint amennyi még kilátszott a gátból, és félő volt, hogy elönti a mély fekvésű várost, ők pedig megfulladnak. Akkor átélte, hogy csak az Isten maradt, egyedül Rá számíthatnak. “Ezek nagyon fontos tapasztalatok: megtapasztalom, ki az Isten, és ki vagyok én. És amin végső soron minden múlik, az a bizalom: hogyan bízom rá magamat az Atyára, Akinek a kezéből nem ragadhat el senki – hogyha rábízom magamat. S egy ilyen szituációban, ahol sorban jönnek a félelmetes helyzetek és az állandó bizonytalanság, és nem tudom, hogyan jussak előre, lehet, hogy olyan értékes tapasztalatokra tehetek szert, amilyeneket egyébként nem biztos, hogy megélnék.”

Nemes Ödön jezsuita atyát említette, aki, amikor átelmélkedte életét, arra jutott, hogy a legnagyobb krízisek idején került legközelebb az Istenhez. Nem sokkal ezután tüdőrákot állapítottak meg nála. Ő pedig azt mondta, hogy ennek a tapasztalatnak a biztokában “üdvözöltem a rákot a testemben. Mert ha eddig a nehéz helyzetekben kerültem legközelebb az Istenhez, micsoda kegyelem lesz nekem a tüdőrák!” Egy ember eljuthat odáig, hogy a bajt, ami katasztrófa, tudja lehetőségnek látni, hogy ebben találkozhat az Istennel, közel kerülhet Hozzá.

“Egy helyzetet nem az minősít tragédiává, katasztrófává, lehetőséggé vagy kegyelmi helyzetté, hogy mi történik, hanem hogy akik benne vannak, azok mivé válnak, hogyan kapcsolódnak Istenhez, egymáshoz, mi lesz belőlük.” Ez az, ami igazán fontos.

Boldog Salkaházi Sára szociális testvér, akinek május 11-én volt az emléknapja, 1944 végén rendtársaival együtt zsidókat mentett, ami akkor életveszélyes tevékenység volt. Isten ihletésére felajánlotta életét Neki azért, hogy azokban a veszélyes időkben testvérei közül senkit ne tartóztassank le, ne öljenek meg, és ne hagyja el a hivatását. Az Oltáriszentség előtt tette meg ezt a felajánlást. Néhány hét múlva elfogták és belelőtték a Dunába. Tragédia – egy értelmes embert, aki jót tett, megöltek. De Isten elfogadta és komolyan vette a felajánlását: a szociális testvérek közül senkit nem tartóztattak le, nem öltek meg, és senki nem hagyta ott a hivatását. Itt is láthatjuk, hogy ami önmagában tragédia, hogyan minősül át hősiességgé, valami nagyon széppé, amiről ezer év múlva is meg fognak emlékezni, s hány embernek ad még majd segítséget, biztatást, erőt.

Sára nehéz természet volt, nagyon megküzdött önmagával, de aztán átalakult lélekben, és eljutott odáig, hogy megtegye ezt a felajánlást. Így alakulnak a szentek. Van-e olyan szent, akinek az életében nem voltak súlyos, nehéz helyzetek? Nincs!

Minden helyzetben az a kérdés, lehet-e benne Istennel találkozni.

Lehet-e az életszentségben növekedni? Felülmúlni magamat, változni, valami olyasmit tenni, amit korábban nem tettem? Sokan nem gondolták volna magukról, hogy képesek egy ismeretlen családot befogadni az otthonukba. Mostanában mégis sokakkal megtörtént. Sokan mesélik, hogy olyanok menekültek érkeznek, akiknek fogalmuk sincs Istenről, nem imádkoznak, és egyszercsak találkoznak azzal, hogy akik Kárpátalján vagy Magyarországon vadidegenként befogadják és megvendégelik őket, azok imádkoznak, azok szeretik az Istent, és így közel jön hozzájuk az evangélium. Olyan emberek jönnek most ide, akiknek lehet, hogy ez az egyetlen esélyük, hogy találkozzanak Istennel.

Miért engedi meg az Isten? Isten ezekből a nagyon rossz dolgokból nagyon szépeket is kihoz.

Istennel találkozni, egyre jobban krisztusivá válni, átalakulni.

Van, akit tönkretesz egy ilyen helyzet. Van, aki szétesik vagy elfordul Istentől. De ha belekapaszkodunk a Jó Pásztorba, akkor lehet, hogy valami olyan szép történik a lelkünkben, ami a mi életünkben is különlegesség. Ez a mi harcunk, egy lelki harc, lelki küzdelem. Nem emberek ellen harcolunk, nem másokat bántunk, hanem magunkon veszünk erőt és Istenbe kapaszkodunk.

Romzsa Tódor püspöknek a kórházban az egyik ápolónővér kést akart adni, hogy megvédhesse magát. A püspök elmosolyodott: “Kedvesnővér, nekem sokkal erősebb fegyverem van!” – és felmutatta a rózsafüzérét. Másnap megölték – és győzött! Eltelt egy pár évtized, a Szovjetunió összeomlott, őt pedig a pápa boldoggá avatta Lembergben. Győzött – valóban erős volt a fegyvere.

A beszéd után – Péter atya útmutatása alapján – kisebb csoportokban osztották meg a résztvevők, hogyan találkoztak Istennel ezekben a hetekben, miben tudták felülmúlni önmagukat, és hogyan próbálta  kiragadni őket a gonosz az Atya kezéből, hogyan akart kétségbeesést, hitetlenséget ébreszteni bennük. Ha a konkrétumokat nézzük, mindenki másként élte meg a jelenlegi helyzetet, de érdekes volt megtapasztalni, hogy tulajdonképpen mégis mindenkit ugyanolyan érzések, aggodalmak, kérdések foglalkoztatnak; jó volt látni, hogy más is ugyanazt éli át, nem vagyunk ezzel egyedül.

A szentmisében, amit Antal püspök atyával közösen mutattak be, Péter atya arról beszélt, hogy nem csak az akcióra kell készen lennünk, hanem a passióra is, hiszen sokszor éppen a szenvedés az, ami közelebb visz minket Jézushoz és az örök élethez. Ugyanakkor magunkat is szeretnünk kell, testileg-lelkileg karbantartani, hogy ne égjünk ki a szolgálatban és megmaradjon az örömünk.

Szentségimádás közben, majd közbenjáró imában a jelen helyzet kihívásait vittük az Úr elé. Végezetül aki kérte, azért személyesen imádkoztak a közbenjárók, miközben gitárral az Urat dicsőítették a többiek.

Sokan jeleztek vissza nagy hálával a lelki (fél)nap tapasztalatairól, ezeket így lehet összefoglalni: béke és öröm.

Köszönjük Péter atyának és Antal püspök atyának a lelkinapokat, a tanítást, az imát és a jelenlétüket!