Hála Istennek nagyon sok szép karácsonyi élményem volt életemben.

Gyermekkorom karácsonyai voltak talán a legszebbek. Már az adventi időszak elején megírtam a levelet a kis Jézusnak, hogy mit szeretnék kapni karácsonyra. A levelet a két ablak közé tettük, hogy onnan majd az angyalok felvigyék a mennybe. A várakozás is nagy, örömteli izgalommal telítődött, ahogy közeledett a karácsony, mindig kérdezgettem a szüleimet, mennyit kell még aludni addig. Sokszor szoktam példaként hozni ezt a gyermeki várakozást: mennyire kellene örülnünk Jézus ígéreteinek, mennyei ajándékainak, amelyeket még nem látunk, ahogy a gyerek tud örülni már a reménységben, a várakozásban is. Hiszen az igazi, a gyermeki hit a még nem látott dolgok valóságát jelenti számunkra.

Éjféli mise után hazajöttünk; akkor végre bemehettünk a szobába, és a karácsonyfa alatt ott találtuk a várva várt ajándékot. Istennek és szüleimnek hála beteljesült a vágyakozásom – az adventi várakozásom, előbb a szentmisében, utána pedig otthon, a családban. Talán ezek a karácsonyi vacsorák voltak a legünnepélyesebbek, legörömtelibbek nekünk, gyerekeknek az egész évben.

Második nagy élményem abból az időből származik, amikor beléptem a ferences rendbe. Az első karácsonyt 1977-ben ünnepeltem a rendben, Esztergomban. Az ünnepi vacsorán minden szerzetes együtt volt, s utána sokáig énekeltünk együtt karácsonyi énekeket, több szólamban, még latinul is… Nagyon megragadott engem, hogy a sok szerzetes, fiatalok és öregek, annyira egyek voltak az örömben.

Harmadik nagy élményem 29 évvel ezelőtt volt, amikor misszióba érkeztem a Szovjetunióba. Amikor eljött a karácsony, mind az öt templomom dugig volt hívekkel, alig fértünk el. Az ünnepi szentmise után a gyerekek betlehemes játéka, az emberek hangos, örömteli éneklése a szentmisén… évtizedek után ez volt az első szabad karácsonyuk. Az idősek, a szülők is könnyezve örvendeztek, hiszen már nem kellett félni a megfigyeléstől, az ellenőrzéstől, a megtorlástól, a gyerekeket is engedték a templomba, nem jöttek utánuk a tanítók. Éreztem, hogy a felszabadulás öröme hangzott fel az Isten dicséretében, s a kis Jézus születésével mintegy újjászülettek az egyházközségek. Ki nem mondható, hatalmas öröm töltötte be azt a karácsonyt.

Amikor püspökszentelésem után Szőlősről Munkácsra érkeztem, rengeteg hittanosunk volt a plébánián és az iskolában, én is sokukat tanítottam. Ifjúsági hittanosaimmal fekvőbetegeket, időseket látogattunk meg otthonaikban és kántáltunk nekik. Az öregek, de a fiatalok is, sokáig emlegették utána, hogy mekkora öröm volt ez számukra.

Egyik évben karácsonykor ellátogattunk Vulsánára is, az értelmi sérült gyerekek árvaházába. Az ottani borzalmas körülmények között élő gyerekek látványára sírás fojtogatott minket, amit alig tudtunk visszatartani. Ahogy énekeltünk nekik, szintén torokszorító, de örvendetes látvány volt, ahogy lassan-lassan felszabadultak, és elkezdtek velünk együtt örülni. Többször visszamentünk később is hozzájuk, segélyt és segítőket szereztünk nekik Magyarországról, Csehországból és Franciaországból, s azóta már gyönyörű, európai színvonalú intézet lett az árvaházból.

Tudjuk, hogy húsvét a legnagyobb ünnepünk, de az Úr Jézus halálának és feltámadásának köszönhető, hogy nagy örömmel ünnepelhetjük az Ő születését is, hiszen Ő az Atyaisten szeretetét mutatta be tökéletesen a jászoltól a Golgotáig. Mi, akik hisszük, hogy Krisztus ma is születik, dicsőítjük Őt ezért.

Egyházmegyém minden hívének áldott, kegyelemteljes karácsonyt kívánok! S kívánom, hogy mindenki olyan karácsonnyal gazdagodjon, aminek tiszta öröme egész életében elkíséri.

Majnek Antal megyéspüspök