Martin Jácinta élete
Jácinta volt a legfiatalabb kis pásztorlány, akinek megjelent az angyal és a Szűzanya. Testvérétől, Ferenctől eltérően eleven, barátságos volt, szeretett énekelni, táncolni és játszani. Bár a kislány nehéz természetű, sértődékeny volt, de jószívű; nagy vágy élt benne, hogy Jézust a szívébe fogadja a szentáldozásban.
A jelenéskor Jácinta 6 éves volt, s fiatal kora ellenére Lúciával és Ferenccel együtt teljesítette a Szűzanya kérését. Tudomásunk szerint Jácinta a következőket ismerte meg a jelenések során:
1. A Szentséges Isten Anya szépségét és Isten szépségét.
2. A pokol szörnyűségét.
3. A római pápa sorsát.
4. A háború közeli beköszöntését (II. világháború)
Ezek a dolgok a kisgyermeket még inkább felnőtté formálták. Megértette a bűn jelentőségét és következményeit, továbbá az imádság és a szenvedés erejét az üdvösség tervében.
Lelki fejlődésére hatással volt egy tüdőgyulladás, mely a betegágyhoz láncolta. Életének e szakaszában meglepő bölcsességgel áldotta meg az Isten. Például elmondta, hogy a legtöbb ember a tisztátalanság bűne miatt jut pokolra. Ez a bűn, mint tudjuk, elzárhatja az ember elől Istent.
Egy másik állítás, mely az ő szájából rendkívüli érettségről tanúskodott, a divat kérdését érintette. Kórházi tartózkodása idején egy illetlen ruha láttán azt mondta: „Ha ezek az emberek tudnák, mit jelent az örökkévalóság…!” Amikor az ember a divatnak hódol, akár a legkisebb mértékben, akkor az gyakran az első helyre kerül, hogy a világnak tessék, nem az Istennek. Mindenekelőtt elveszíti egyéniségét és egyediségét.
Milyen volt a gyermek hozzáállása a szenvedéshez?
Jácinta betegsége majdnem két esztendeig tartott. Kezdetben otthon kezelték, ahol 1919-ben édesapja halálát fájdalmasan élte meg. Később kórházban gyógykezelték, ahol tüdőgyulladást kapott; súlyos állapotban került haza. E betegsége során kihasznált minden alkalmat, hogy áldozatot hozzon a bűnösökért. Például ivott a tejből, amit ki nem állhatott, lemondott a gyümölcsről; lemondott arról, hogy az ágyban testhelyzetén változtasson, így akart egyesülni Jézus Krisztus szenvedésével, s ezzel engesztelni az emberek bűneit.
Később a kislány a járási városi kórházba került, ahol nem kapott megfelelő ápolást. 1919-ben egy elismert szemész elzarándokolt Fatimába, ahol találkozott Lúciával és Jácintával, aki addigra már hazakerült. A kislány állapotát látva megértette, hogy ilyen körülmények között nincs esélye a gyógyulásra, ezért arra kérte a szülőket: engedjék meg, hogy a kislányt a lisszaboni kórházba vigyék. Isten Anyja, miután megkérdezte tőle: akar-e szenvedni a bűnösök megtéréséért, ezt monda neki: „Szenvedni fogsz, előbb egyik, majd másik kórházba kerülsz, ahol egy szál magadra maradsz és így is halsz meg.” Ez nagyon megijesztette őt, de Isten Anyja rögtön megvigasztalta: „Én veled leszek.” Liszabonban hajtottak végre raja egy súlyos műtétet: kivették két bordáját. A seb nem gyógyult be. Óriási fájdalmai voltak többek között azért is, mert az operáció során csak helyi érzéstelenítést alkalmaztak. Ekkor jött el hozzá Isten Anyja és isteni titkokat adott át neki, és támogatta őt.
Édesanyja többször meglátogatta kislányát. Később az őt ápoló apácának azt mondta: „Édesanyám nem egyezik bele abba, hogy két nővérem kolostorba lépjen, bár Isten Anyjának ez a szándéka; ezért a Szűzanya magához veszi őket.” Ez hamarosan be is következett. Jácinta előre megmondta halála óráját, melyet Isten Anyja adott tudtára. Papot hivatott, meggyónt, de aznap nem áldoztatták meg, pedig ez után nagyon vágyódott. Ezt is felajánlotta áldozatul a bűnösök megtéréséért. 1920. február 20-án éjjel fél 11-kor csendesen elszenderült. Isten Anyja előre megmondta neki, hogy halálakor egyedül lesz, egy messzi kórházban. Az őt ápoló apáca kék sállal átkötött fehér ruhába öltöztette, mint az elsőáldozókat szokás.
1935-ben történt az exhumálás. A bizottság csodálkozva tapasztalta, hogy a testből finom illat árad, jóllehet a kislány fertőző betegségben halt meg egy nagy sebbel a testén. Holttestét a fatimai egyházközség temetőjébe vitték és Ferenc mellé temették el. Fejfájukra a következőket írták: „Itt nyugszik Jácinta és Ferenc, a két gyermek, akik látták Isten Anyját.”
Jácintán keresztül Isten még egy dolgot világossá tett. Ezt a kislányt a rózsafüzér titkai oktatták és nevelték. Isten megmutatta, hogy nem az a fontos, mit tesz az ember és mije van, hanem az, hogy valójában kicsoda is ő. Ha az ember Jézus barátja, és a Fölséges Istené, akkor Isten őáltala kezd el cselekedni. Az emberek olykor mást értenek a „cselekvés” fogalmán: tevékenységet, aktivitást, s ilyenkor a lelki cselekvés adminisztrációvá válik. Istennek nincs szüksége adminisztrációra. Számára a konkrét ember barátsága fontos. Meglehet, az ember tanulatlan, egyszerű, mint a kis Jácinta, Isten mégis neki köszönhetően visz végbe nagy dolgokat.
