„Rábíztam magam a Gondviselő Szeretetre”
Beszélgetés Thurzó Péter atyával
Néhány hónappal ezelőtt érkezett Kárpátaljára. Elmondása szerint a Gondviselésre való ráhagyatkozásának köszönhetően került hozzánk. Ismerjük meg őt közelebbről!
– Hol és mikor látta meg a napvilágot? Melyik vidékhez kötődik a gyerekkora?
– 1980-ban születtem Ózdon. Egy Ózd melletti kis faluból, Csokvaományból származom. Kétéves koromban költöztünk a nem messze levő faluba, Csernelybe, ahol szintén két évet töltöttünk. Végül 1984-ben költöztünk be Egerbe, ahol felnőttem, s mint mindenki az otthonát, én is nagyon megszerettem azt a várost.
Édesapám az egri kórházban dolgozott, édesanyám pedig tanárnő egy általános iskolában.
– Egyetlen gyermeke a szüleinek?
– Van egy fiútestvérem, aki húsz hónappal idősebb nálam. Budapesten él, a Művészeti Egyetem tanulmányi osztályán dolgozik.
– Korai életszakaszából milyen emlékei vannak Istenről?
– Családom, szüleim nem voltak vallásosak. Szándékosan mondom múlt időben, mert amióta kispap lettem, azóta ők is keresztény életet élnek. Nagymamám volt vallásos. Amikor meglátogattuk, vagy amikor ő jött el hozzánk, akkor együtt elmentünk templomba. De ez nem volt gyakori eset. Halványan emlékszem még dédnagymamámra, akihez néha bementünk; ágyban feküdt betegen, de mély hitének köszönhetően sugárzott a személyisége. Csendesen, türelemmel hordozta a keresztjét.
– Mikor fordult meg a fejében először a papi hivatás gondolata?
– Tizenegy éves koromban voltam elsőáldozó, de azt még csak a szüleim akaratából, nem pedig hitem elmélyítése miatt tettem. Ezt kipipáltam, és onnantól kezdve abbamaradt a templomba járás, a szentmise, illetve a lelki élet minden formája. Valahol legbelül mégis éreztem, hogy a Jóisten nem hagyott teljesen eltávolodni. Ez abban is meglátszott, hogy érzékeny és fogékony voltam a szociális dolgokra. Nagy álmom volt, hogy majd szállodaigazgató leszek, és a hajléktalanoknak biztosítok szállást és ételt. Tizenkilenc éves koromban egyik barátommal az egri bazilika mellett sétáltunk, és azt javasoltam neki, hogy nézzük meg belülről az épületet mint nevezetességet. Éppen szentmise volt. Ottmaradtunk. Megfogott maga a légkör. Mindkettőnket valami megérintett. Onnantól kezdve elkezdtünk templomba járni. Eleinte csak kéthetente, majd hetente és később hétköznapokon is. Beálltam ministrálni. Egyre jobban erősödött bennem a papi hivatás. Mindig is nagycsaládos apa szerettem volna lenni, de az Úr mást tervezett számomra. Ő győzött, így beadtam a jelentkezési lapot a szemináriumba.
– Közben már tanult szakmát?
– Igen, kitanultam a szakács szakmát, megszereztem a vendéglátó technikusi bizonyítványt, majd felvételiztem a Vendéglátóipari Főiskolára. Nem vettek fel, ezért elmentem dolgozni felszolgálóként. Egy hónap múlva elküldtek a munkahelyemről. Ekkor édesanyámmal leültünk és megbeszéltük, hogy valamit kezdeni kellene az életemmel. Megkérdezte, mi szeretnék lenni. Ez a kérdés azért volt meghatározó számomra, mert akkor mertem kimondani saját magamnak és szüleimnek is, hogy pap szeretnék lenni. Innentől kezdve már elkezdtem tudatosan készülni a papi hivatásra. Szüleim úgy gondolták, hogy egyszerű fellángolásról van szó. Elfogadták döntésemet, de nem gondolták, hogy végül is pap leszek. Ezután felvettek a szemináriumba. Majd a kispapi éveim alatt a szüleim, nagymamám, és a többiek is egyre jobban elfogadták döntésemet, és egyre inkább támogattak, szívvel-lélekkel mellettem álltak.
– Milyen volt a kispapi élet? Milyen örömei voltak, illetve akadtak-e nehézségek?
– Először Vácon töltöttem egy évet. Nehéz volt, de szükséges, hogy megtanuljak távol lenni az otthonomtól. Eközben hatalmas élmény is volt egyben: jó volt a társaság, a tanárok, a közös célért megfeszítettük erőinket, és amikor lehetőség volt, sokat kirándultunk. Amikor Egerbe kerültünk, nem volt könnyű. Nehéz volt, de szép, sőt talán a nehézségéből fakadt a szépsége. Megtartó erő volt ez a fajta zárt közösség. Fontos volt számomra, hogy együtt imádkozhattunk, együtt tanulhattunk a többiekkel, növekedhettünk az Isten-ismeretben szellemileg, és az Isten-kapcsolatban lelkileg. Emellett sok örömöt okozott az, hogy a többi kispappal együtt kijárhattunk mindenféle karitatív szolgálatot végezni, akár a fogyatékos gyerekekhez, befogadó otthonokba, idősek otthonába stb.
– Hogyan emlékszik vissza a papszentelésre?
– Fantasztikus élmény volt, annak ellenére, hogy két évvel később szenteltek, mint a velem együtt papságra készülő társaimat. Szentelés előtt először Ózdon voltam diakónusi szolgálaton, később fél évre Szendrőbe kerültem. 2008. őszétől Budapesten, Teréz anya nővéreinél szolgáltam, ahol hajléktalanokkal foglalkoztunk, ezután Erdélyben Böjte Csaba atya egyik házában segítettem, ahol nehézsorsú és hátrányos helyzetű gyerekek között dolgoztam. 2009. júniusában szenteltek pappá. Számomra az is nagy élmény volt, hogy az egri Bazilikában mutathattam be első szentmisémet, mivel lakhely szerint oda tartoztunk.
– A szentelés után hogyan alakult az élete?
– Először Mezőkövesden, majd Miskolcon (Diósgyőrben) töltöttem két-két évet. Ezután saját kérésemre újra elmehettem Csaba testvérhez. Fél év után haza hívott az érsek úr, így 2014. márciusától Sajószentpéteren, később Sirokban szolgáltam, ahol 2015. augusztusáig maradtam. 2014. júniusában a papi találkozón dr. Ternyák Csaba érsek felvetette: Majnek Antal püspök arra kéri a magyarországi püspököket, hogy küldjenek papokat Kárpátaljára, így aki jelentkezik, azt elengedi. Januárban bementem az érsek úrhoz és bejelentettem, hogy ha elenged, én szívesen vállalom azt, hogy kimegyek szolgálni. Májusban felhívott és közölte, hogy ha még mindig szeretnék menni, akkor mehetek. Így kerültem ki 2015. augusztusától Kárpátaljára.
– Milyennek látja Kárpátalját?
– Hallottam, hogy itt szegényebb anyagi körülmények között élnek az emberek, és úgy képzeltem, hogy majd valamilyen karitatív munkával bíznak meg: hitoktatás szegényeknek, betegápolás. Nem tudtam, mi vár rám, így gondoltam, felkészülni sem tudok. Rábíztam magam a Gondviselő Szeretetre. Bármi lesz, hagyom, hogy Ő vezessen, mutassa meg, mi az, amit vár tőlem. Emellett elmondhatom, hogy jól érzem itt magam, sőt szeretek itt lenni, ha ezt el lehet mondani szűk fél év után.
– Milyen feladatokkal bízták meg?
– Eredetileg Pogány István és Petenko Miron atyák mellé kerültem káplánként. Segítek Ungváron és a környező településeken is elvégezni a lelkipásztori teendőket. Közben augusztus közepén a csapi plébános betegség miatt visszament Magyarországra, ezért Csap, Rát, Téglás és Salamon településeken is végzek lelkipásztori szolgálatot. Továbbra is besegítek Ungváron, többnyire a magyar nyelvű feladatokat látom el: temetek, keresztelek, szentmisét mutatok be, hitoktatok stb.
– Melyik terület, lelkipásztori tevékenység áll legközelebb Önhöz?
– Kispapkoromban, de már azelőtt is mindig szívesen vállaltam a szociális, karitatív munkát. De mindent szívesen végzek.
– Mi vonzotta Csaba testvérben?
– Sokat hallottam, olvastam róla, szerettem volna megtapasztalni, meglátni az ő munkásságát, szolgálatát. Ő egy sugárzó egyéniség, lehet tőle tanulni. Egyrészt azért mentem ki, hogy segítsek neki, másrészt, hogy tanuljak tőle. Megpróbáltam megérteni, mit építhetek be az ő szolgálatából az én szolgálatomba.
– Hogyan telik a szabadideje?
– Ahogy szokták mondani, a hivatásom a hobbim. Érzem, hogy eléggé lekötnek a feladatok, ugyanakkor szükségem van a mozgásra, ezért néha járok edzőterembe, ezenkívül szeretek úszni, futni, kerékpározni. Kulturális programokon is szeretek részt venni és kirándulni is.
– Mi jelent kihívást az itteni szolgálat során?
– Meg szeretném találni azt az utat, amely által szebbé, könnyebbé tehetném az itt élő emberek életét. Ez kihívás számomra. Jelenleg felnőtteknek tartok hittanórákat, szeretnék a jövőben a fiataloknak, gyerekeknek is, hogy ők is közelebb kerüljenek a paphoz, a pap személye által pedig az Istenhez.
Az interjút készítette:
Bundáné Fehér Rita