SZENT MÁRTON PÜSPÖK
[NOVEMBER 11.]
Márton (Martinus) annyi, mint aki ’Marsot’, azaz ’háborút visel’ (Martern tenens) a vétkek és a bűnök ellen. Vagy ’egy a mártírok közül’ (martyrum unus), mert vértanú volt, legalábbis szándekában és önnön testének sanyargatásában. De Márton értelmezhető úgy is, mint ’ingerlő’ vagy ’ösztönző’ és ’uralkodó’: szentségének érdeme a Sátánt irigységre ingerelte, Istent könyörületre ösztönözte, és saját testén uralkodott, midőn folytonos önkínzással emésztette. Úgy kell ugyanis a léleknek a testen uralkodnia, mint Dionysius mondja Demophilushoz írt levelében -, ahogy az úr a szolgáján, apa a fián vagy az idősebb ifjú a pajtásán uralkodik. Szent Márton életét tanítványa, Suipicius Severus írta meg, akit Gennadius a híres emberek köze sorolt.
Szent Márton Pannoniában, Sabaria városában született, de Itáliában, Paviában nevelkedett. Atyjával, aki a hadseregben tribunus volt, együtt harcolt Constantinus és Julianus császárok alatt. Nem saját jószántából ugyan, mert gyermekkorától fogva isteni kegyelem hatotta át, s amikor tizenkét éves lett, szülei akarata ellenére a templomba szökött és kérte, hogy vegyék fel a hittanulók köze. Ettől kezdve remeteségben élt volna, ha testének gyengesége ebben meg nem akadályozza. Mikor pedig a császárok elrendelték, hogy a veteránok fiai harcoljanak az atyák helyett, hadba rendeltek Mártont is, mihelyt tizenöt éves lett. Elég volt neki egyetlen szolga, azt is inkább ő szolgálta ki, még a lábbelijét is ő húzta le és ő tisztította.
Egyszer télvíz idején, amikor éppen kilepett Amiens kapuján, egy mezítelen koldusba botlott, aki senkitől nem kapott alamizsnát. Márton megér tette, hogy ez az ember miatta van ott. Kardot rántva, egyeden megmaradt köpenyét kettévágta, és az egyik felét a koldusnak adta, maradék felét pedig magára kanyarította. A következő éjszakán meglátta Krisztust: köpenyének az a darabja volt rajta, amivel betakarta a koldust, és hallotta, amint ezt mondta a körötte álló angyaloknak: „Márton, a hittanuló takart be engem ezzel a ruhával.” A szent férfiú azonban sohasem kérkedett ezzel, hanem megismervén Isten jóságát, mihelyt tizennyolc éves lett, megkeresztelkedett. Tribunusa kérésére pedig, aki megígérte, hogy amint kitöltötte tribunusi szolgálatát, visszavonul a világtól, még két évet katonáskodott. Közben a barbárok betörtek Galliába, és Julianus császár szembe akarván szállni velük, pénzt adott katonáinak. Márton azonban nem akart tovább szolgálni, s ezért a zsoldot nem volt hajlandó elfogadni. Azt mondta a császárnak: „Krisztus katonája vagyok, nem szabad harcolnom.” Julianus méltatlankodva azzal vádolta, hogy nem a vallása miatt, hanem a fenyegető háborútól való félelmében vonakodik a katonáskodástól. Márton nyugodtan felelt: „Ha ezt a gyávaságnak, s nem hitemnek tulajdonítod, holnap fegyver nélkül kiállok a hadsereg elé, és Krisztus nevében, a kereszt jelével, nem pedig pajzzsal vagy sisakkal védekezve, félelem nélkül bemegyek az ellenséges csapatok közé.” Erre őrizetbe vették, hogy amint mondotta, fegyvertelenül kiszolgáltathassak a barbároknak, de másnap az ellenség követeket küldött, és mindenestül megadta magát. Nem kétséges, hogy a szent férfiú erényeinek volt köszönhető ez a vér nélküli győzelem. Ezután elhagyta a katonaságot, és Szent Hilariushoz, Poitiers püspökéhez ment, aki akolitussá szentelte.
Álmában figyelmeztette az Úr, hogy szüleit, akik meg mindig pogányok voltak, látogassa meg. Amikor útra kelt, megjövendölte, hogy sok szerencsétlenség fogja érni. Az Alpokban rablókba ütközött, s amikor az egyik baltájával fejbe akarta vágni, a másik elkapta a lesújtó jobbot. Kezét hátrakötőzték, s egyikőjük őrizetére bízták. A rabló megkérdezte, hogy megijedt-e, ő pedig azt felelte, hogy soha nem volt ekkora biztonságban, mert tudja, hogy Isten irgalma kísértések idején van leginkább jelen. Elkezdett prédikálni a rablónak, és hitre tértette. Az pedig visszavezette Mártont az útra, és később dicséretesen végezte be életét.
Milano mellett elhaladtában megjelent előtte a Sátán emberi alakban, és megkérdezte, merre tart. Midőn azt felelte, hogy oda megy, ahová az Úr rendeli, azt mondta a Sátán: „Bárhová mész, a Sátán ellenedre lesz!” Márton így válaszolt: „Az Úr az én segítőm nem félék, mit műveljen nékem az ember” (Zsolt 117,6). Mire az rögtön eltűnt. Hazatérve édesanyját megtérítette, apja azonban megmaradt a tévelygésben.
Amikor az ariánus eretnekség szerte a világon elharapódzott, s ő szinte egyedül szállt harcba vele, nyilvánosan megverték és kiűzték a városból. Visszatért Milánóba, és ott kolostort alapított, de az ariánusok újra elüldözték. Ekkor egyetlen pap kíséretében Galhnana szigetére ment, ahol egyszer más füvekkel együtt mérges hunyort evett, s ügy érezte, hogy meg fog halni. Imádságának ereje azonban minden veszélyt és fájdalmat elűzött.
Amikor meghallotta, hogy Szent Hilarius visszatért a száműzetésből, visszament hozza, és Poitiers mellett kolostort alapított. Volt ott egy hittanuló ifjú, akit Márton, miután rövid időre elhagyta volt a kolostort, majd visszatért, holtan talált. Még nem volt megkeresztelve. Cellájába vitte és testére borulva imádságával újból életre keltette. Ez az ember sokszor elmesélte, hogy már kimondták rá az ítéletet és: sötét helyre küldték, amikor két angyal azt súgta a Biroknak, hogy Ö az, akiért Márton imádkozott. Erre az megparancsolta, hogy ezek ketten vigyék vissza és élve adják át Mártonnak. Még egy másik embernek is visszaadta az életét, aki kőtélen végezte volna.
Tours népének nem volt püspöke, s bár Márton nagyon vonakodott, azt akarták, hogy őt szenteljék fel püspöküknek. Az egybegyűlt főpapok közül néhányan tiltakoztak, mert ruháját rendezetlennek, arcát csúfnak találták. Kőztük a hangadó egy Defensor nevű püspök volt. Mivel a lector éppen nem volt közöttük, valaki elővéve a Zsoltárkönyvet, azt a zsoltárt kezdte olvasni, amire először rányitott. Ez a vers állt ott: „Kicsinyek és csecsemők szájával hirdetted dicséretedet ellenségeiddel szemben, Isten, hogy elrontsad az ellenséget és annak védelmezőjét” (Zsolt 8,3). Erre Defensort (a Védelmezőt) egyhangúan elhallgattattak. Püspökké szentelték hát Mártont, de nehezen viselte a nép zsivajgását, ezért a várostól mintegy két mérföldre kolostort alapított, és nyolcvan tanítványával ott élt nagy önmegtartoztatásban. Bizony, ott senki nem ivott bort, legfeljebb akit betegség kényszerített rá; a finomabb öltözködés is bűnnek számított. Sok város közülük választott magának püspököt.
Valakit vértanúként tiszteltek, de Márton nem talált semmit életére vagy érdemeire vonatkozóan. Egy nap a sír fölött állt, s azért imádkozott az Urhoz, hogy mutassa meg, ki az és mi az érdeme. Bal felé fordult, és egy sötét árnyalakot látott ott állni, aki felszólítására elmondta, hogy gonosztevő volt, és gaztette miatt kivégeztek. Márton rögtön elrendelte, hogy rombolják le az oltárt.
Az is olvasható Márton két tanítványa, Severus és Gallus Dialógusában, ahol sok olyan adalék is található, amit Severus az általa irt életrajzból kihagyott, hogy Márton egy alkalommal valami szükségében Valentinianus császárhoz ment. Az tudva, hogy olyasmit akar kérni tőle, amit nem szívesen teljesítene, bezártatta előtte a palota kapuit. Márton, miután kétszer kudarcot vallott, vezeklőövet vett fel, fejére hamut szórt, és egy héten át sanyargatta magát ételtől és italtól is tartózkodva. Ekkor egy angyal szavára a palotához ment, és többe semmi nem akadályozta meg abban, hogy a császár elé jusson. Mikor a császár meglátta, hogy közeledik, haragra gerjedt, amiért beengedték, és nem akart fölállni előtte. Hirtelen lángok borították el a trónt, s a tűz megperzselte a császár ülepét is, mire bosszúsan fölállt Márton előtt, majd megvallotta, hogy isteni késztetést érzett, és erősen megölelte őt. Mindent megígért neki, mielőtt bármit is kért volna, és sok ajándékot adott, de Márton nem fogadta el.
Ugyanazon Dialógusban olvasható az is, hogyan támasztotta fel a harmadik halottat. Amikor egy ifjú meghalt, és anyja könnyek közt Mártonhoz könyörgött, hogy támassza fel, ő egy mező középen, ahol megszámlálhatatlan pogány volt, térdre borult, és mindenki szeme láttára feltámadt a fiú. Erre a pogányok valamennyien megtértek.
E szent férfiúnak az érzéketlen dolgok, a növények és az oktalan állatok is engedelmeskedtek. Érzéketlen dolgok tehát, mint a tűz meg a víz. Egy alkalommal, mikor tüzet gyújtott egy templomban, szél kerekedett, és a lángok belekaptak a szomszéd házba. Márton fölmászott a ház tetejére, és a felé kúszó lángok közé lépett. Hirtelen széllel szembefordultak a lángok, és úgy tűnt, mintha az elemek egymással harcolnának. Amikor pedig egy hajó került veszedelembe – ahogy az említett Dialógusban olvassuk -, egy kalmár, aki még nem volt keresztény, felkiáltott: „Márton Istene, ments meg minket! ” — és rögtön nagy csendesség támadt.
Ugyanúgy engedelmeskedtek neki a növények is. Amikor valahol lebontott egy ősrégi templomot, és ki akart vágni egy fenyőt, ami az ördögnek volt szentelve, a parasztok és a pogányok szembeszálltak vele. Egyikük azt mondta: „Ha annyira bízol az istenedben, mi kivágjuk a fát, de te állj alá, s ha valóban veled van az Isten, mint mondod, hát nem esik rád!” Márton beleegyezett. A kivágott fa már dőlt felé, ö pedig ott állt alatta megkötözve. Keresztet vetett rá, s ekkor a fa más irányba fordult, és a biztos fedezékbe bújt parasztokat majdnem agyonütötte. E csoda láttán megtértek.
Az oktalan állatok is engedelmeskedtek neki, mint azt az említett Dialógusban olvashatjuk. Amikor egyszer látta, hogy kutyák üldöznek egy kis nyulat, megparancsolta nekik, hogy hagyják abba az állat üldözőset. Azok hirtelen megálltak, s mintha lábukat megkötözték volna, mozdulatlanok maradtak. Egyszer pedig egy kígyó úszott át a folyón, s Márton azt mondta neki: „Az Úr nevében azt parancsolom, menj vissza!” Az rögtön megfordult a szent szavára, és átkelt a túlsó partra. Márton sóhajtva mondotta: „A kígyók hallgatnak rám, nem úgy az emberek.” Ehhez hasonlóan egyszer, amikor Márton egyik társát megugatta egy kutya, az az állat felé fordulva így szólt: „Márton nevében parancsolom, hogy némulj meg!” A kutya tüstént megnémult, mintha kivágták volna a nyelvet. Mártonban nagy volt az alázat. Párizsban találkozott egy leprással, akitől mindenki borzadt. Ö megcsókolta és megáldotta, mire az rögtön megtisztult. Amikor a szentélyben volt, sohasem használta a püspöki széket, templomban különben sem látta soha senki leülni. Ha egyáltalán, akkor egy kis, három lábnak nevezett falusi székre ült.
Nagy volt benne a méltóság. Egyenrangúnak mondták az apostolokkal a Szentlélek kegyelme miatt, aki tűz formájában alászállt reá, mint egykor az apostolokra. Ezért az apostolok gyakran látogatták meg mint társukat. Az említett Dialógusban olvasható, hogy egyszer Márton egyedül ült a cellájában, és tanítványai, Severus és Gallus az ajtón kívül várakoztak. Hirtelen különös jelenség riasztotta fel őket: hallották, hogy a cellában egyszerre többen beszélgetnek. Amikor később faggatni kezdték Mártont, azt mondta nekik: „Elárulom nektek, de kérem, hogy senkinek ne mondjátok tovább! Ágnes, Tekla és Maria jött el hozzam.” Bevallotta, hogy nemcsak aznap, de igen gyakran meglátogatják, és elmesélte, hogy Péter és Pál apostolokat is gyakran látja.
Nagy volt benne az igazságérzet. Amikor Maximus császár meghívta, és Mártonnak kínálták először a serleget, mindenki azt várta, hogy maga után a királynak nyújtja majd először. Ö azonban a papjának adta, mert senkit nem ítélt méltóbbnak arra, hogy utána igyék, s méltatlannak tartotta, hogy a királyt vagy környezetét egy papnak elébe helyezze.
Nagy volt benne a türelem. Minden körülmények között megőrizte türelmét, olyannyira, hogy amikor püspök volt, klerikusai büntetlenül sértegethették, s ezért még éppúgy szerette őket. Soha senki nem látta őt haragudni, szomorkodni, nevetni: száján soha más nem volt, mint Krisztus, szívében soha más nem volt, mint kegyelet, béke. Az említett Dialógusban olvasható, hogy egy alkalommal Márton szőrös gúnyában, lígő-lógó, fekete köpönyegbe burkolódzva egy szamáron kocogott. Lovas katonák jöttek szembe: láttára a lovak megbokrosodtak, a katonák meg nagy hirtelen a földre ugráltak, megfogták Mártont és jól megverték, ö pedig némán nyújtotta hátát az ütlegeknek. Ezek még dühösebbek lettek attól, hogy úgy tűnt, semmibe veszi az ütlegeket, mintha mit sem érezne. Később azonban az állatok csak álltak rendíthetetlenül egy helyben, mint a szikla, s a legkeményebb ütlegeléssel sem tudták megmozdítani őket. Erre visszatértek a katonák Mártonhoz, s megbánták bűnüket, amit tudatlanságukban követtek el ellene. Feloldozta őket, s a lovak elvágtattak.
Nagyon állhatatos volt az imádkozásban. Legendájában olvashatjuk, hogy soha egyetlen órát vagy percet sem mulasztott el, hogy ne mélyedt volna imádságba vagy szent olvasmányaiba. Lélekben akkor sem hagyta abba az imádkozást, amikor olvasott vagy dolgozott, hanem, mint a kovácsok, akik kalapálás közben gyakran ütnek az üllőre, hogy egy kicsit könnyítsenek munkájukon, ö is, bármit tett, közben folyton imádkozott.
Nagyon szigorú volt saját magával szemben. Severus meséli Eusebiushoz írott levelében, hogy egy alkalommal Márton saját egyházmegyéjében egy faluba érkezett, és a klerikusok sok szalmával készítettek számára fekhelyet. Lefeküdt, de a szokatlan puhaságtól felriadt, mert a puszta földön szokott aludni, csak sorcsuháját téve maga alá. Méltatlankodva fölkelt, félrelökte a szalmát, és a puszta földre feküdt vissza. Éjfél körül azonban lángra kapott a szalma. Márton felserkent, megpróbált kijutni, de nem tudott, mert a tűz körülfogta, s már 2 ruhája is égett. Szokott menedékéhez, az imádsághoz folyamodott, keresztet vetett, és a tűz kellős közepén sértetlen maradt, s a lángokat, melyek az imént még égették, harmatnak érezte. A szerzetesek fölserkenve összeszaladtak, és Mártont, akiről azt hitték, hogy már megégett, bántatlanul vezették ki a lángokból.
Nagyon megértő volt a bűnösök iránt. Mindenkit keblére ölelt, aki meg akarta bánni bűneit. Amikor az ördög Márton szemére vetette, hogy miért fogadja el azok bűnbánatát, akik egyszer elbotlottak, azt felelte: „Ó, te szerencsétlen, ha te egyszer felhagynál az emberek zaklatásával és megbánnád tetteidet, bízván az Urban, Krisztus irgalmát ígérném neked.”
Nagyon gyengéd volt a szegények iránt. Az említett Dialógusban olvashatjuk, hogy Márton egy ünnep alkalmával a templom felé tartott, s egy meztelen koldus szegődött a nyomába. Márton megparancsolta az archidiákonusnak, hogy öltöztesse fel a nyomorultat, de az tétovázott. Erre Márton bement a sekrestyébe, odaadta neki saját tunikáját, és kérte, hogy azonnal távozzék. Amikor az archidiákonus figyelmeztette, hogy el kell kezdenie a misét, azt felelte – saját magára gondolva -, hogy addig nem tud elindulni, míg a koldus nem kap ruhát. Az archidiákonus nem értve a dolgot, mert felül kappa volt Mártonon, s nem látta, hogy alatta meztelen, azt mondta, hogy nincs ott semmiféle koldus. Mire ő: „Ha nekem valaki egy ruhát hoz, valóban nem lesz itt koldus, akit fel kell öltöztetni.” Az archidiákonus arra kényszerült, hogy kimenjen a piactérre; ott öt ezüstért felkapott egy hitvány és rövid tunikát, amit paenulának neveznek, mert valóban majdnem semmi (paenes nulla ‘), és mérgesen Márton lába elé hajította. Ö pedig félrehúzódva fölhúzta: ujjai a könyökéig, hossza a térdéig ért. Így indult el misét mondani. Miközben misézett, egy tűzgömb jelent meg a feje fölött, amit sokan láttak. Ezért mondják, hogy hasonló az apostolokhoz. Johannes Beleth mester hozzáfűzi ehhez a csodához, hogy amikor mise közben kitárta kezét az Ur felé, ahogy szokás, a ruhaujjak felcsúsztak a karján, ami nem volt sem kővér, sem nagyon vastag, s az említett tunika csak könyékig fedte, s a karja meztelen lett. Ekkor, csodák csodája, angyalok drágakövekkel kirakott arany karkötőket hoztak, és karjait illően eltakartak. Egy alkalommal meglátott egy megnyírt birkát, s azt mondta: „Ez beteljesítette az evangélium üzenetét: két tunikája volt, s az egyiket olyannak adta, akinek egy sem volt. Ti is ezt cselekedjétek!”
Nagy hatalma volt az ördögűzésben, gyakran űzte ki ugyanis az ördögöket az emberekből. Az említett Dialógusban olvassuk, hogy amikor egy ördögöktől megszállt tehén megvadult, sokakat felöklelt, és tajtékozva vágtatott Márton és társai felé az úton, ő kezét felemelve megálljt parancsolt neki. Az mozdulatlanná vált, s Márton meglátta az ördögöt a hátán ülni. Rákiáltott: „Takarodj innen, gyalázatos, ne zaklasd tovább ezt az állatot!” Az ördög elfutott, s az állát Márton lábához borult, majd parancsára teljesen megszelídülve visszatért a gulyához.
Nagy érzéke volt az ördögök felismeréséhez. Annyira szembetűnőek voltak számára, hogy bármilyen formában jelentek is meg, világosan felismerte őket. Időnként Jupiter alakjában mutatkoztak meg előtte, leggyakrabban Mercurként, máskor, mint Venus vagy Minerva, de ő mindegyiket saját nevén nevezve dorgálta meg. A legkegyetlenebbnek Mercurt tartotta; Jupiterről azt mondta, hogy ostoba és dadogós. Egy alkalommal az ördög király képében jelent meg neki, bíborban, koronával, aranyos cipőben, ragyogó tekintettel, vidám orcával. Jó darabig mindketten hallgattak. „Ismerd meg azt – mondta -, akit imádsz: Krisztus vagyok, és a földre készülök visszatérni, de előtte meg akartam neked mutatkozni.” Márton erre elcsodálkozott, de tovább hallgatott. Az ördög folytatta: „Márton, miért kételkedsz, amikor engem látsz? Én vagyok Krisztus.” Ekkor megvilágosította őt a Szentlélek, és Márton így szolt: „Az Úr Jézus Krisztus nem azt jövendölte, hogy bíborban, koronával fog visszatérni. Én nem hiszem, hogy Krisztus eljött, ha nem abban az öltözékben és alakban látom, ahogyan szenvedett, és a keresztre feszítés jeleit nem viseli magán.” E szavakra eltűnt az ördög, és a cellát bűz árasztotta el.
Márton előre tudta halálának idejét, s ezt a frátereknek is megmondta. Ez idő tájt fölkereste Candé parókiáját, hogy egy viszálykodást elsimítson. Útközben egy folyón búvármadarakat pillantott meg: halakra leselkedtek, s néhányat el is ragadtak. „Ez az ördögök módszere – mondta -, azokra leselkednek, akik nem vigyáznak magukra. Elragadják a vigyázatlant, felfalják, amit elragadtak, de nem laknak vele jól.” Megparancsolta hát a madaraknak, hogy hagyják el a vizet és menjenek lakatlan vidékre. Azok tüstént seregbe verődtek, és a hegyekbe, erdőkbe menekültek. Egy darabig elidőzött a parókián, ahol testi ereje rohamosan fogyni kezdett. Megmondta tanítványainak, hogy meg fog halni. Mindnyájan sírni kezdtek. „Miért hagysz el bennünket, atyánk? – mondták. – Kire hagysz bennünket, árvákat? Ordas farkasok támadnak majd nyájadra.” Ő pedig megindulva könyörgésükön és könnyeiken, maga is sírva így imádkozott: „Uram, ha népednek továbbra is szüksége van rám, nem vonakodom a munkától, legyen meg a te akaratod.” De maga sem tudta, hogy mit szeretne jobban, mert nem akart sem ezektől elválni, sem többé Krisztustól távol lenni.
Amikor már egy ideje láz gyötörte, és tanítványai kérlelték, hadd tegyenek az ágyába egy kis szalmát is, mert csak egy szőrcsuhán, hamuban feküdt, azt mondta: „Nem illő, fiaim, hogy egy keresztény ne ciliciumon és hamu közt haljon meg. Ha más példát hagynék nektek, vétkezném.” Szemét és kezét folyton az ég felé fordította, és fáradhatatlan lélekkel szüntelenül imádkozott. Mindig hanyatt feküdt, s mikor a papok kérlelték, hogy oldalára fordulva könnyebbüljön meg egy kicsit, azt mondta: „Hagyjátok, testvéreim, hagyjátok, hadd nézzem inkább az eget, semmint a földet, hogy lelkem az Úr felé táruljon.” Ezt mondva meglátta, hogy az ördög is ott van. „Mit állsz itt, te kegyetlen bestia? – szolt rá. – Semmi szennyet nem találsz bennem. Ábrahám kebele fogad be engem!” E szavakkal adta vissza lelkét az Urnak Arcadius és Honorius uralkodásának kezdetén, 395 körül, életének 81. évében. Arca már megdicsőülten sugárzott, és sokan hallották, hogy angyalok kórusa énekelt fölötte.
Elköltözésének hírére Poitiers-ből és Tours-ból odasereglettek az emberek, és nagy vita támadt kőzöttük. A Poitiers-ből valók azt mondták: „A mi szerzetesünk volt, visszaköveteljük, mert ránk volt bízva!” Erre a másik fél: „Tőletek elvette, nekünk adta az Úr.” Éjfélkor a Poitiers-beliek valamennyien aludtak, a tours-iak ekkor az ablakon át leeresztették, és a Loire-on egy hajón nagy őrömmel városukba szállították.
Szent Severinus kölni érsek, amikor vasárnap, szokásához híven a matutinum után végigjárta a szent helyeket, abban-az órában, amikor a szent elhunyt, angyalokat hallott az égben énekelni. Hívta archidiákonusát és megkérdezte, hogy hall-e valamit. Azt válaszolta, hogy semmit nem hall. Mire az érsek biztatta, hogy füleljen jobban. Erre elkezdte a nyakát nyújtogatni, fülét hegyezni és botjára támaszkodva ágaskodni. Amikor az érsek imádkozott érte, azt mondta, hogy valamiféle hangokat hall az égben. Az érsek így szólt: „Az én uram, Márton az, aki elköltőzött ebből a világból, és most viszik az angyalok az égbe. Az ördögök is ott voltak, és vissza akarták tartani, de nem találtak benne semmit, s megzavarodva visszavonultak.” Az archidiákonus feljegyezte az órát és a napot, s megtudta, hogy Márton éppen akkor távozott az élők sorából.
Severinus szerzetes pedig, aki Márton életrajzát megírta, amikor az éjszakai zsolozsma után elszenderedett – mint maga írja egyik levelében -, megjelent neki Szent Márton fehérbe öltőzve, tüzes orcával, csillagszemekkel, bíborvörös hajjal, jobbjában azt a könyvet tartva, melyet maga Severinus írt az életéről. Miután megáldotta, látta, hogy az égbe emelkedik, s mikor szeretett volna vele menni, fölébredt. Ezután hírnökök érkeztek, és megtudta, hogy Szent Márton azon az éjszakán költőzött el.
Ugyanezen a napon Szent Ambrus milánói püspök misézés közben az oltárnál a prófécia és az episztola kőzött elszunnyadt. Senki nem akarta fölébreszteni. A szubdiákonus csak az ő intésére merte elkezdeni az episztolát. Két vagy három óra multán mégis felkeltették, mondván: „Már eltelt egy óra, és a nép nagyon fáradtan várakozik.” Erre azt felelte Ambrus: „Ne zavarjatok! Testvérem, Márton az Urhoz költözött, ott voltam a temetésén, és éppen a végtisztességet adtam meg neki, de mivel fölébresztettetek, az utolsó responzóriumot nem tudtam befejezni.” Azok följegyezték a napot és az órát, s később megtudták, hogy Márton akkor költőzött az égbe.
Kappáját Johannes Beleth szerint a francia királyok csatában szokták viselni; a kappa őreit pedig arról nevezik káplánoknak.
Hatvannégy évvel Márton halála után Szent Perpetuus a templomát nagy pompával kibővítette, és át akarta hozatni oda a testét. Böjtöltek és virrasztottak egyszer, kétszer, háromszor, de a koporsót nem tudták megmozdítani. Már éppen abba akarták hagyni, amikor egy gyönyörű öregember jelent meg előttük, és így szólt: „Mit késlekedtek? Nem látjátok, hogy Szent Márton kész segíteni nektek, ha nekigyürkőztök?” Ekkor a többiekkel együtt megfogta a koporsót, és könnyedén fölemelték, s elhelyezték azon a helyen, ahol ma is tisztelik. Soha többet nem jelent meg ezután az öreg. Ezt az átvitelt ünnepeljük júniusban.
Odo cluny-beli apát meséli, hogy átvitelekor valamennyi templomban érintés nélkül megkondultak a harangok, és csodálatos módon valamennyi gyertya meggyulladt.
Azt is mesélik, hogy élt akkoriban két sorstárs, az egyik vak, a másik béna. A vak vitte a bénát, a béna mutatta a vaknak az utat, s mindketten koldulva sok pénzt szedtek össze. Hallották pedig, hogy Márton testénél sok beteg meggyógyult, ezért amikor az átvitelkor a testét kőrmenet vitte a templomhoz, félni kezdtek, nehogy az előtt a ház előtt vigyék el a testet, ahol éppen tanyáznak, s így netán meggyógyuljanak. Nem akartak egészségesek, lenni, nehogy elveszítsék keresetüket. Ezért aztán el is menekültek abból az utcából és egy másikba mentek, amiről azt gondolták, hogy ezen aztán sosem viszik majd végig a testet. Amint igyekeztek, hát egyszer csak teljesen váratlanul szembe találják magukat vele; s mivel Isten sokszor segít kéretlenül is, akaratuk ellenére mindketten tüstént meggyógyultak, jóllehet emiatt sokat búslakodtak.
Ambrus így beszél Szent Mártonról: „Szent Márton lerombolta a pogány tévelygés templomait, magasra emelte a jámborság zászlait, feltámasztotta a halottakat, megszállottak testéből kiűzte a gonosz démonokat, az üdvősség orvosságával gyógyította a sokféle betegségben kínlódókat. Oly tökéletesnek találtak, hogy koldus képében Krisztust takarhatta be, és a ruhával, amit a nyomorult elvett tőle, a világ urát öltöztette föl. Ó, boldog bőkezűség; mily isteni erő rejlik mögötte! Ö, dicső felszabdalt köpönyeg, mely egyszerre takarja a katonát és Királyát! Ó, micsoda mérhetetlen adomány, hogy méltó volt ruhát adni az Istennek! Méltán adtad neki jutalmul, Uram, hogy megvallottad előtte magadat. Méltán hódoltak meg neki a tévelygő ariánusok, s a vértanúság szeretete miatt méltán nem félt a hóhér kínjaitól. Mit kap majd jutalmul egész testének felajánlásáért, ha egy kicsiny ruhadarabbal méltó volt felöltöztetni és látni érte az Istent. A reménykedőket meggyógyította: egyeseket imádságával, másokat tekintetével mentett meg.”
M. E.
