TOURS-I MÁRTON

(november 11)

* 316/17 Sabaria (a mai Szombathely)
           † 397. nov. 8. Candes

Tours-i Márton, Gallia és a frank birodalom nemzeti szentje, egy szellem- és egyháztörténelmi szempontból egyaránt jelentős átmeneti korszakban született, 316-ban vagy 317-ben a pannóniai Sabariában. Csak három évvel azelőtt adta ki Konstantin és Licinius császár a “milánói rendeletet”, amely a kereszténységnek teljes elismerést és szabadságot, híveinek pedig politikai, polgári és társadalmi egyenjogúságot biztosított. Az egyház fejlődése eddig nem ismert ütemben haladt előre, nemcsak számbeli növekedésében, hanem befolyásában is, mind polgári és társadalmi, mind pedig politikai vonalon. Az egyházi törvények egyúttal birodalmi törvények is lettek, s akik egyházi büntetés alá estek, az állam részéről is büntetést és száműzetést várhattak. Az üldözött, az élet útjából félrelökött katakomba- és vértanúközösségből néhány évtized lefolyása alatt mindent meghatározó birodalmi egyház és államvallás lett. Az államnak és egyháznak ilyen szoros szövetsége természetszerűleg mindig veszélyeket von maga után. Márton születésekor még csak éppen megkezdődött ez a folyamat. Atyja, a császári haderő katonai tribunusa és édesanyja még pogányok, s így Márton első éveit a felsőolaszországi Paviában (akkor Ticinum) túlnyomórészt pogány környezetben töltötte. Tizenkét éves korában, szülei akarata ellenére, a keresztségre készülők (katekumenok) közé kérte felvételét. Itt kapta meg a keresztény hit első alapjait. Hat évig várt a keresztségre, – ez az egyház akkori gyakorlatához képest is elég hosszú idő volt. Tizenöt éves korában a hadsereg szolgálatába lépett. Severus és Probus császár rendeleteinek értelmében ez volt a veteránok fiainak sorsa. Hamarosan a gárda lovassági tisztje lett. Már ezekben az években dicsérték az emberek nagy szerénységét, tiszta életét (amit meg tudott őrizni a kaszárnya durva légkörében is), s főként önmagáról megfeledkező felebaráti szeretetét. Jellemének utóbbi vonása miatt zárta a hívő nép különösképpen a szívébe, és nem feledte el soha. Még ma is vannak vidékek, ahol a gyerekek Márton napján este lámpásokkal és fáklyákkal vonulnak végig az utcákon, énekkel dicsérve az egykori római tisztet, aki egy hideg téli napon Amiens város kapui előtt fél köpenyét egy didergő koldusnak adta. Ez 334-ben történt. Utána éjszaka álmában az Urat látta ebbe a fél köpenybe burkolózva, aki így szólt hozzá: “Márton katekumen ruházott föl ezzel.”

Hamarosan ezután fölvette a keresztségét. Mihelyt lehetett, búcsút mondott a császár szolgálatának, s Hilarius poitiers-i püspökhöz jött. Ez exorcistává szentelte. Ezzel kezdődött Márton nyilvános szolgálata az egyházban. De rövidesen elhagyta Poitiers-t, és otthoni látogatásra utazott. Ott a kereszténységre térítette édesanyját. Utána Milánó közelébe, majd a Genova melletti Gallinari szigetre ment, hogy régi álmát valóra váltva, remeteként éljen. Elhatározásában valószínűleg közrejátszott az a körülmény is, hogy ebben az időben nyilvános hithirdetés a lehetetlenséggel volt határos. Az arianizmus okozta viszályok és zavarok tetőpontjukat érték el. Márton maga is otthonlétekor sok sértést, sőt korbácsolást szenvedett el az ariánus püspökök részéről. Ebben az időben Hilarius püspök is száműzetésben élt az ariánusok miatt. Mikor végre egy császári rendelet értelmében visszatérhetett egyházmegyéjébe, Márton is felhagyott a genovai öböl közelében folytatott remete életével, s visszatért Hilariushoz. De hogy itt se kelljen lemondania meghitt magányáról, Poitiers közelében egy remetecellát épített magának. Minthogy itt sok követője akadt, a cella hamarosan Ligugé kolostorává nőtt. A marmoutier-i kolostorral együtt, amelyet 375-ben Tours közelében alapított, ez lett a gallus-frank monasztikus mozgalom anyaháza és központja. Évszázadokon keresztül sok kiváló püspököt adott az egyháznak, s hatósugarai kiterjedtek az egész ország vallásos fejlődésére, egészen az Alpokig.

371-ben megüresedett a tours-i püspöki szék. A nép és a papság nagy többsége Mártont választotta meg új püspöknek. Néhány klerikus és püspök ugyan megbotránkozott szegényes és aszketikus külsején, életstílusán, és ezért ellenkezett, de ez nem változtathatott a tényeken. Ettől a naptól kezdve Márton nyájának szeretett és hűségesen szorgoskodó pásztora volt. Állandóan vizitációs körúton járt; fáradhatatlanul dolgozott hívei vallásos életének reformján. Prédikált és csodákat művelt. A nép mint atyját tisztelte és szerette. Márton úgy élt közöttük, mint a legszegényebbek; minden igyekezetével békét teremtett és segített, erejének korlátain belül, ahol csak szükség volt rá. Az egész ország az ő csodás gyógyításairól, ördög-űzéseiről és halottfeltámasztásairól beszélt. Élettörténete tele van ilyen csodatettek megragadó elbeszélésével, s a mi időnkben is nehéz lenne hitelüket mindenestül kétségbe vonni. A tours-i püspök azonban erőskezű is tudott lenni, ha a szükség kényszerítette. Ha a hit tisztasága forgott veszélyben, ha a szentek és vértanúk tiszteletét túlzásba vitték, ha a pogány erkölcsök és elképzelések a keresztény hit terjedését akadályozták, nem habozott teljes határozottsággal, keménységgel, sőt életének veszélyeztetésével is síkra szállni az igaz hitért, s bebizonyítani a pogány bálványok tehetetlenségét.

Papságának és püspöktársai egy részének ellenzékisége (mint már püspökké választásakor) végigkísérte élete utolsó napjaiig. Az egyház megtanulta, hogyan kell az újonnan megnyert szabadságban berendezkednie, “helyezkednie”. Vagyonra, sőt igen nagy vagyonra tett szert. A császár ellátta minden jóval (ezzel persze, ha talán nem is szándékosan, mindinkább függő viszonyba hozta magával), s őt utánozva a többi fejedelem is gazdagította ajándékaival, alapítványaival. A klérus természetesen igen hamar hozzászokott a kényelmes élethez, a jó ruhákhoz és a főhelyekhez az asztalnál. így egyenesen botrányos dolognak látszott, hogy egy püspök remete-, sőt vezeklő életet él, s az istentiszteleteken a püspöki trónust mellőzve csak egy kis ülőkét használ, mint egyszerű hívei. Vele együtt többen éltek szerzetesi életet. Egy font ezüstöt sem volt szabad elfogadniuk, hogy új ruhát vehessenek néhány testvérnek.

Alázatos püspök volt. Büntetés, sőt ellenkezés nélkül tűrte, hogy némelyek alárendelt papjai és az alsópapság közül gyalázták, nyilvánosan sértegették. Ha azonban nem a saját személyéről, hanem az egyház javáról és tekintélyéről volt szó, meg nem alkuvó határozottsággal tudott fellépni. Sulpicius Severus, tanítványa és első életrajzírója elmondja: az önfejű és erőszakos Maximus császár udvarában nyüzsögtek az egyház érdekeivel nem törődő, kellemesen élő, hízelgő udvaronc klerikusok. Ezt látva Márton sokáig nem akarta elfogadni a császár ebédre szóló meghívását, annál is inkább, mert nem jogszerűen jutott hatalomhoz. A császár ismételten biztosította őt arról, hogy nem önérdekből cselekedett: katonái kényszerítették méltóságának átvételére. Ekkor végre elfogadta a meghívást, mert remélte, hogy sikerül kegyelmet elérnie néhány igazságtalanul elítélt részére. Minthogy a császár jobbján ült, neki nyújtották az első pohár bort. A császár most azt várta, hogy Márton őt tiszteli meg; de az a kíséretében levő papnak nyújtotta a serleget. Ugyanis “nem tudta lelkiismeretével összeegyeztetni, hogy a császárt vagy egy udvaroncát paptársával szemben előnyben részesítse.” Ez a világos és félreérthetetlen magatartás közbeszéd tárgya lett, és csak növelte tekintélyét a császár és egész udvara előtt.

Mindenben apostoli feladata vezérelte: a rábízottak örök üdvösségének gondja s az igaz hit megőrzése. A szorongatásban lévőkről és ártatlanul üldözöttekről való gondoskodása, az igehirdetés tisztaságát illető buzgósága néha olyan lépésre kényszerítette, ami miatt később szemrehányást tett magának. Csakugyan csak úgy érthetjük meg ezeket a lépéseket, ha meggondoljuk, hogy a lehetőséghez képest minden igazságtalanságot csírájában akart elfojtani.

Az újonnan megszerzett és szokatlan szabadság, amely az egyházi élet minden területén virágzott, a hit és erkölcsök számára veszélyt is jelentett: a búza közé konkoly keveredett. A harc az igaz hit és az eretnek tanok között mindkét oldalon keményen és hevesen folyt. Spanyolországban egy Priscillianus nevű gazdag, magas képzettségű, szigorú aszkézisben élő világi egy a montanizmushoz hasonló, rajongó tanítást hirdetett. Különösen szigorú volt az erkölcsi felfogása. Hamarosan sok követője akadt, úgyhogy Avila püspökévé választották. A császári udvarban azonban Ithacius püspök vezetése alatt nagy volt az ellenzéke. A cselszövések oda vezettek, hogy Maximus császár 385-ben Priscillianust varázslás vétke miatt halálra ítélte. Ez volt az egyháztörténelemnek első ilyen szomorú esete az eretnekekkel kapcsolatban. Márton 384-ben több más püspökkel együtt Bordeaux-ban elítélte Priscillianus tanítását. Most azonban Trierbe utazott Maximus császárhoz az eretnekek élete és szabadságuk megmentése érdekében. Ithacius pártja, amely Priscillianus és eretnektársai elítélésében oroszlánszerepet játszott, a császár udvarában igen befolyásos volt. Nagy volt a veszély, hogy hasonló véres ítéletek következnek. Márton mindez ideig kerülte az udvari pártot keménysége és igazságtalanságai miatt. Most azonban, mindezt látva, nehéz szívvel ugyan, de elhatározta, hogy fölveszi a kapcsolatot velük. Csak így tudta megmenteni Narses comes és Leu-cadius praeses életét. Ez a magatartása elérte ugyan a kívánt sikert: a császár annyira megörült a tours-i püspök “engedékenységének”, hogy mindent megadott neki, – de Márton élete végéig szemrehányásokat tett magának. Pedig igazán csak külső látszatra és a legnemesebb indítékokból támogatta Ithaciusnak és társainak egyáltalán nem keresztényi és testvéri viselkedését.

A keresztény nép sohasem vádolta Mártont emiatt. A történelem lapjai úgy emlékeznek meg róla, mint az irgalmas szamaritánusról (hisz saját köpenyét ajándékozta egy koldusnak) s a példaadó jó pásztorról, aki a legnagyobb külső és belső szorongatásban is a testvéri szeretetet tette meg istenszeretetének mércéjévé. A nép már hamarosan halála után szentként tisztelte. Egyike az első nem-vértanúknak, akiknek az óegyház megadta ezt a tiszteletet. A templomok, kolostorok, városok, várak ezreit nevezték el róla. Tours-i sírja a középkor egyik legismertebb zarándokhelye lett. Franciaország egyik védőszentjévé választotta. (1913-ban Mikes János szombathelyi püspök ereklyéinek egy részét megszerezte a székesegyház számára, amely az egyházmegyével védőszentjét tiszteli benne.)