A Szentatya a Sacrosanctum Concilium zsinati konstitúcióról tartott záró katekézisében összegző módon azokról a szempontokról elmélkedett, amelyek miatt a zsinati atyák a liturgia reformját kívánták előmozdítani. A Szent Péter bazilikában ötezer hívő jelenlétében tartott katekézisében Leó pápa a liturgikus reform folytonosságát hangsúlyozta.: A liturgikus szertartás nem magáncselekmény, hanem az Egyház, „az egység szakramentuma”, a püspökök vezetése alatt egyesült szent nép ünneplése.

A liturgia az isteni és az emberi dimenzió őszinte kifejeződése

XIV. Leó pápa katekézisében a II. Vatikáni Zsinat szándékát elemezte, mellyel a zsinati atyák a liturgiát szerették volna megreformálni. Giovanni Battista Montini milánói bíboros-érseknek az 1962. október 28-án a zsinathoz intézett harmadik levele tanulságos szempontra hívta fel a figyelmet ebben a tekintetben: „A liturgia az isteni és az emberi dimenzió őszinte kifejeződése. Az egy nyelvezet. Egyrészt az isteni tanítás hordozója, másrészt az Istennel folytatott párbeszéd hangja. Világos, hogy nem mondhat le didaktikai funkciójáról, és nem mulaszthatja el, hogy a hitnek és az áhítatnak lehetőséget adjon arra, hogy spontán érthető módon fejezze ki magát.” Ezen meggyőződésektől vezérelve, a későbbi Szent VI. Pál pápa kijelentette, hogy a hívek „nem maradhatnak csendben és nem is kell többé csendben és passzívan maradniuk. Fizikai jelenlétük nem egyeztethető össze lelki távollétükkel”.

A hívek a szent cselekményben tudatosan, áhítattal és tevékenyen vegyenek részt

Kijelentései összhangban vannak a zsinati konstitúció 48. pontjával: „Az Egyház tehát körültekintő gondoskodással arra törekszik, hogy a hívek ne csak mint kívülállók vagy mint néma szemlélők legyenek jelen a hitnek ezen a misztériumán, hanem azt a szertartásokon és imádságokon keresztül jól megértve, a szent cselekményben tudatosan, áhítattal és tevékenyen vegyenek részt; tanuljanak Isten igéjéből, merítsenek erőt az Úr testének terített asztaláról, adjanak hálát Istennek, a szeplőtelen áldozatot nemcsak a pap keze által, hanem vele együtt fölajánlván, tanulják meg önmagukat fölajánlani és napról napra váljanak eggyé Istennel és egymás között a Közvetítő Krisztus segítségével, hogy végül Isten legyen minden mindenben” (SC 48). Ezek a szavak a liturgia értékének megújult tudatosságát mutatják. Az Egyház rituális cselekményein keresztül, miközben az üdvösség művének emlékezete zajlik, lehetőség nyílik az Istennel való igazi kapcsolat megtapasztalására, a megváltó eseménnyel való kapcsolatba lépésre. Mivel a szent liturgia gesztusai és szavai döntőek e tapasztalat megvalósításában, a hívek részvétele nem lehet passzív – hangsúlyozta Leó pápa a katekézisében.

A II. Vatikáni Zsinat szükségesnek tartotta a liturgikus könyvek felülvizsgálatát

A zsinati reform, azáltal, hogy a középpontba helyezte azt, ami az egyházi tapasztalat lényegét alkotja, arra törekedett, hogy a liturgiát úgy ragyogtassa fel, mint „az isteni csere elsődleges forrását, amelyben Isten élete közlődik velünk”. Ebből a meggyőződésből fakadt az igény, hogy a bibliai szövegek és imák gazdagságát minden hívő számára hozzáférhetőbbé tegyék, és az ünnepi rendet egyszerűsítsék az akkor hatályos liturgikus könyvekben foglaltakhoz képest. A liturgia, mivel élő valóság, az évszázadok során mindig is fejlődésnek és változásnak volt kitéve. A Tanítóhivatal formáit a különböző korok igényeihez igazította. Ezért nem meglepő, hogy a II. Vatikáni Zsinat – a hagyomány örökségének legnagyobb tiszteletben tartásával és éppen a hozzáférhetőbbé tétele céljából – szükségesnek tartotta a liturgikus könyvek felülvizsgálatát.

Az Egyház, mint jóságos anya, gondosan kívánja végrehajtani a liturgia általános megújítását

Az egyházatyák célját a Sacrosanctum Concilium konstitúció 21. pontja világosan megfogalmazza: „Az Egyház, mint jóságos anya, hogy a keresztény nép a szent liturgiában biztonságosabban elnyerhesse a kegyelmek bőségét, gondosan kívánja végrehajtani a liturgia általános megújítását. A liturgia ugyanis részben az isteni alapítás folytán változhatatlan, részben változásnak alávetett összetevőkből áll, melyek az idők folyamán változhatnak, s változniuk is kell, ha netalán olyan elemek épültek be, melyek a liturgia benső természetének kevésbé felelnek meg, vagy alkalmatlanokká váltak. Ebben a megújításban a szövegeket és a szertartásokat úgy kell rendezni, hogy világosabban fejezzék ki a jelzett szent valóságokat, s így a keresztény nép, amennyire csak lehet, könnyen fölfoghassa azokat, és általuk teljesen, tevékenyen és a közösség jellegének megfelelően együtt ünnepelhessen.” (SC 21). A liturgiában az isteni, változatlan elemek és az emberi elemek közötti különbségtétel – melyek ehelyett „különböző módosulásokon mehetnek keresztül, melyeket a Szentlélek segítségével a Szent Hierarchia hagy jóvá, a kor, a dolgok és a lelkek szükségletei szerint” – XII. Pius pápa Mediator Dei kezdetű enciklikájára nyúlik vissza.

A hívek ne maradjanak csendes szemlélők!  

Egyébként pedig az „általános reform” iránti vágy nem hirtelen merült fel, hanem a 20. század eleje óta az egymást követő pápák cselekedeteiben nyilvánult meg, összhangban a liturgikus mozgalom követelményeivel. Annak megerősítését, hogy a hívek ne mint „idegenek vagy csendes szemlélők” vegyenek részt az ünnepségeken, már XI. Pius Divini Cultus apostoli konstitúciója is felvetette. Emlékezhetünk továbbá XII. Pius pápának a Nagyhét szertartásairól szóló rendeleteire, amelyeket a húsvéti eseményeknek megfelelő időpontokra helyezett át, miután azokat évszázadokon át a reggeli órákban tartották. Nem szabad elfelejteni, hogy Szent XXIII. János szükségesnek tartotta a Breviárium és a Misekönyv rubrikáinak egyszerűsítését, amelyben a liturgia reformjának alapelveire vonatkozó javaslatot a meghirdetett egyetemes zsinat elé utalta – emelte ki a Szentatya.

A liturgikus reform az Egyház élő hagyományát követi

A II. Vatikáni Zsinat által előmozdított liturgikus reform tehát az Egyház élő hagyományát követi. E reform helyes megértése lehetővé teszi számunkra, hogy elutasítsuk azokat a visszaéléseket, amelyek a zsinat utáni korszakban az Egyház egyes területein történtek, és amelyek sajnos ma is előfordulnak néha, abszolutizálva vagy félreértve a reform alapjául szolgáló elvek némelyikét. E tekintetben érdemes emlékeztetni arra, hogy a Zsinat konstitúciója kimondja, hogy „a liturgikus szertartások nem magáncselekmények, hanem az Egyház ünneplései, amely az »egység szentsége«, vagyis a püspökök irányítása alatt összegyűlt és rendezett szent nép. Ezért ezek a szertartások az Egyház egész testéhez tartoznak; megnyilvánítják azt és hatással vannak rá” (SC 26).

A liturgia az evangelizáció alapvető eszköze

Ezért a pásztorok, püspökök és minden egyes pap elsődleges felelőssége, hogy megőrizzék és előmozdítsák a liturgiát, amely a liturgikus normákkal összhangban nemes egyszerűséggel ragyog (vö. 34. sz.), és így megmutatja az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházat. Egy ilyen liturgia az evangelizáció alapvető eszköze is lesz, a kegyelem eszköze, amelyen keresztül – ahogy a Zsinat tanítja – megtanulhatjuk felajánlani magunkat, és Krisztus közbenjárására tökéletesedhetünk az egységben Istennel és egymással (vö. 48. sz.) – zárta a Sacrosanctum Concilium zsinati liturgikus konstitúcióról tartott utolsó katekézisét Leó pápa.

Forrás – www.vaticannews.va