A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának volt vendége  Molnár János beregszászi római katolikus plébános, Bereg-ugocsai esperes, a Munkácsi Egyházmegye püspöki helynöke. Közvetlen, barátságos, mély érzelmű. Már ifjú korában eldöntötte, hogy a papi hivatást választja. Szabad idejében szívesen horgászik, de a hívekkel való beszélgetést, barátkozást is fontosnak tartja. Véleménye szerint akkor jön el a béke, ha az a mi szívünkben is helyet kap. Hegedűs Csilla riportját olvashatjuk.

– Hol telt a gyermekkora?

– Munkácson születtem, édesapám beregrákosi, édesanyám munkácsi származású, így a gyerekkorom két helyen telt. Sokat voltam a nagyszüleimnél Beregrákoson, de a munkácsi nagyszüleimnél is gyakran vendégeskedtem. A mai napig emlékszem azokra a szép évekre.

– Vallásos neveltetésben részesült?

– Munkácsi nagyapám volt az első, aki kézen fogott, és elvitt a templomba. Úgy gondolom, egy fiúnak fontos, hogy a családban egy férfi embertől – legyen az édesapa, vagy nagypapa – lássa a vallásosságot, mert a hit akkor lesz maradandó az életében.

– Mikor döntötte el, hogy a papi hivatást választja?

– Tízéves voltam, amikor Csáti József munkácsi plébános megkérdezte, szeretnék-e ministrálni. Örültem e felkérésnek. Ő akkor vikárius volt Munkácson, nagy tekintélynek örvendő ember, börtönt megjárt pap. Ott gondoltam először arra, mi lenne, ha egyszer én is ott állhatnék a hívek előtt úgy, mint Csáti József atya.

– A római katolikus egyháznál mindmáig vannak dolgok, amikről le kell mondani. Értem ez alatt a házasságkötést, a családalapítást. Önnek fiatalemberkét ez eszébe jutott?

– Gyermekkorban az ember ezzel még nincs tisztában, akkor még csak a szép szertartás vonzott. Nem is gondoltam arra, hogy lehet-e házasodni, vagy sem. Aztán, amikor leérettségiztem, és elindultam a hat évig tartó előkészületen, ott már gyakrabban gondoltam erre. De a tanulási folyamat alatt is van egy időszakasz, amikor ki lehet lépni, ha valaki időközben arra a következtetésre jut, hogy ez mégsem fog menni. Természetesen nekem is megfordult a fejemben, hogy miről kell lemondani. De rengeteg hivatás van, amiről, ha gyakorolni szeretnénk, valamiről le kell mondani. Sok mindenről le kell mondani például az orvosnak, ha igazán jó akar lenni a hivatásában. Véleményem szerint a házasságban is vannak lemondások, nem is kevés. Meg vagyok győződve arról, hogy a papi hivatás és a házasság nagyon hasonlít egymáshoz, hisz mindkettő az alapja a személyes elköteleződés valaki mellett. Én Istenre és az egyházra mondtam igent.

– Hol tanult?

– 1997-től 2003-ig tanultam a Gyulafehérvári Római Katolikus Főiskolán, a diplomámat Rómában, a Lateráni Egyetemen írták ki. Nagy szeretettel emlékszem vissza azokra az évekre, mert megismertem az erdélyi kultúrát, évekig együtt lehettem a székelyföldi fiatalokkal. Máig sok ismerősöm van Erdélyben, akikkel rendszeresen tartom a kapcsolatot. Nagyon megerősített engem mind hitemben, mind önazonosságomban az ott töltött időszak.

– Hol kezdte a pályafutását?

– 2003-ban jöttem haza, még abban az évben pappá szenteltek, és az Ungvári Szent György Plébániára kerültem káplánnak Mészáros Domonkos atya mellé. Közben folytattam tanulmányaimat a Budapesti Pázmány Péter Egyetemen jog és államtudományi karon. Az első három évem telt káplánként Domonkos atya mellett, egyrészt az ungvári lelkipásztorkodásba segítettem be neki, Korláthelmecet pedig mint önálló helyet kaptam meg. Aztán, három év elteltével, miután Domonkos atyának vissza kellett mennie a domonkos-rendhez Magyarországra, számomra nagyon meglepő módon, egészen fiatalon Majnek Antal püspök úr kinevezett Ungvárra plébánosnak, Kárpátalja legnagyobb egyházközségének az élére.

– Mikor került Beregszászba?

– 2014-ben. Azóta szolgálok plébánosként Beregszászban és a hozzá tartozó négy egyházközségben.

– Mint ahogy nincs két egyforma ember, gondolom, nincs két egyforma egyházközség sem. Hogyan illeszkedett be?

– Az ungvári egy nagy egyházközség, a beregszászi ehhez képest jóval kisebb létszámú. A megyeszékhelyen vasárnaponként kétszer-háromszor is megtelt a templom. Viszont egy nagy közösségben sokkal nehezebb a személyes kapcsolatok kialakítása. Itt, mivel kevesebben vannak, sokkal könnyebb, megismerni a híveket, személyes kapcsolatokat kialakítani a közösség tagjaival.

– Akár barátságok is szövődnek?

– Természetesen. Vannak barátaim, akikkel rendszeresen találkozunk, beszélgetünk. Kifejezetten jó a kapcsolatom a munkatársaimmal, akikkel a Pásztor Ferenc Közösségi Házban tevékenykedünk. Arra törekszem, hogy ne csak munkaközösség, hanem jól működő keresztény közösség is kialakuljon a plébánián.

– Mi az, ami kikapcsolja? Van hobbija?

– Ha van egy kis időm, veszem a pecabotot, és horgászni megyek. A környéken már minden tavat kipróbáltam, sokszor úgymond sporthorgászkodom, vagyis kifogom a halat, lefényképezem, és visszaeresztem a vízbe. A legjobban azt szeretem, amikor nyáron, már kora hajnalban kint ülök a tóparton és körülvesz a csend. Ebben a miliőben tudok igazán pihenni.

– Jó emberismerőnek tartja magát?

– Igen. De én is emberből vagyok, és amikor valaki elkezdi kiépíteni a kapcsolatait, megesik, hogy naivan elhisz valamit, és aztán kellemetlen meglepetésként csalódás éri.

– Hogyan kezeli, ha ilyesmi történik önnel?

– Húsz évvel ezelőtt, a pályafutásom elején nagyon nehezen viseltem el, mérges voltam. De most már azt mondom, hogy Uram, ha Te ilyennek is elfogadod őt és ilyennek is szereted, akkor én is elfogadom. Nem vagyok haragtartó.

– Szokott aggódni?

– Akárcsak minden ember, én is szoktam aggódni. Főképpen az elmúlt időszak eseményei tükrében. Az első ilyen nagy aggódás akkor tört rám, amikor elkezdődött a Covid. Kérdéses volt, hogy mennyi ember jöhet a templomba, milyen távolságban ülhetnek a padokban. Nekem ez óriási szenvedést okozott. Aggódtam az emberek lelki életéért, hiszen az online szentmise csak félmegoldás, a jelenlét, a személyes kapcsolat az igazi. De aztán megnyugodtam, mert az Evangéliumban is azt mondja az Úr Jézus, hogy ne aggódjatok semmiért. Akkor én miért aggódjak? Azt teszem, ami az én feladatom, a többit pedig Őrá bízom.

– Hogy áll a pontossággal?

– Sokszor mondják a hívek, hogy hozzám órát lehet igazítani. Gyermekkoromban Csáti József atya egyszer azt mondta, Jancsi, egy dolgot jegyezz meg, az emberek idejével nem élhetsz vissza. Én a mai napig így teszek.

– Amellett, hogy lelkipásztora ennek a közösségnek, ön oktat is?

– Igen. Elsősorban felnőtt csoportokat oktatok, legyen szó hittanóráról, vagy Bibliaóráról. Emellett a bérmálkozásra előkészülő csoportot is én szoktam felkészíteni. Az én feladatom a hitre való nevelés.

– Az oktatáshoz türelem is kell. Ön türelmes?

– Azt hiszem, türelmes vagyok.

– Ha felhők gyűlnek a feje fölé, hogyan lehet felvidítani?

– Lehetetlen túljutni ezeken a helyzeteken a személyes imádság nélkül. Ha felhők gyülekeznek fölöttem, veszem a Bibliát, és elkezdem olvasni. Kilencvenkilenc százalékban olyan választ kapok az Úristentől, ami mindent megold.

– Mostanában annyi sok rossz dolog történik a világban, hogy azt szokták mondani, a gonosz uralkodik. Ön, gyakorló lelkészként hogyan vezeti rá az embereket a jóra?

– Azt mondja az Úr Jézus az Evangéliumban, hogy bízzatok, mert én legyőztem ezt a világot. A gonosz akkor uralkodik, ha mi engedjük, hogy uralkodjon bennünk, mert mindig ott van a lehetőség a választásra.

– Rá lehet vezetni az embereket, hogy a jót válasszák?

– Nemcsak lehet, hanem rá is kell vezetni őket. Ha a lelkipásztor látja, hogy valami nem jó, kötelessége figyelmeztetni az embert, hogy helytelen az, amit csinál, de sohasem ítélkezve a személy fölött.

– Mit vár az idei évtől?

– Ma mindenki azt mondja, hogy a békét várja. Én ezt azzal szeretném kiegészíteni, hogy a békét nem az ember kell hogy létrehozza, hanem az Istentől kell hogy elfogadja. Mert a békét az Isten hozza ebbe a világba. A béketeremtők nem mi vagyunk, hanem az Isten békéje, amely a mi szívünkben helyet kap, és ha helyet kap, akkor majd megvalósul a béke.

Forrás: KISZó.net 2023. február 12.