„Boldog mindenki, aki az Urat féli, és az ő útjain jár. Kezed munkája után élsz, boldog vagy, és jól megy sorod. Feleséged olyan házad belsejében, mint a termő szőlőtő; gyermekeid olyanok asztalod körül, mint az olajfacsemeték. Ilyen áldásban részesül az az ember, aki féli az Urat.” (Zsolt 128,2–4)

Szőlő és olajfa… Ez a két növény nagyon sokszor felbukkan a Szentírásban. De mi ez a különös kép az asztalt körülvevő gyermekekről?

Az olajfa sokáig, akár több száz évig is él, és ha már nagyon elöregszik, az egész növényt tövig visszavágják. A tönk szélén pedig hamarosan sarjak törnek elő, a fa teljesen megújulva folytatja életét, és néhány év múlva újra tele lesz terméssel. Ez az eljárás már a bibliai időkben is annyira általános lehetett, hogy a zsoltár olvasói számára jól érthető volt a hasonlat. A kivágott fa tönkje tehát az asztallap, és azt veszik körül az ifjú utódok.

Az olajfát az ember már évezredek ezelőtt bevonta a termesztésbe, folyamatosan metszi, alakítja, a nagyobb, ízletesebb termést hozó egyedeket kiválogatva, a vad alanyokra ráoltva szaporítja, a saját hasznára formálja. De ez a teljes visszavágás, még ha ritkán történik is a fa életében, mégis nagyon radikális beavatkozás…

Vajon hogy éli meg egy öreg, viharok, szárazság, fagyok által meggyötört, kártevőktől megkínzott, megfáradt növény ezt a megújítást? A messzire elkúszó, a talajt alaposan átszövő gyökérzet megmarad ugyan, de élő rügynek nyoma sincs a tönk szélén. Mégis, a rejtett, kéreggel már régen benőtt tartalékokból képes megint új hajtásokat indítani a jövendő számára.

Van ennek a fájdalmas megújulásnak a külső szemlélő számára észrevétlen szakasza, a kényszerű „újratervezés” folyamata. A tönk körül hirtelen sok lesz a napfény, a talajt is jobban szárítja, az eső hirtelen leszalad a dombokról, hiányzik a párát, árnyékot adó lombkorona, igaz, ugyanakkor a göcsörtös, hatalmas vázágak súlyától is megszabadul a fa. Ennyi év alatt a környezet is átalakul, talán eltűntek a környékbeli erdők, más mederbe kényszerültek a folyók, emiatt megváltozott a helyi éghajlat, az ültetvény mikroklímája is, így az új hajtások már egy teljesen más világba nőnek bele. A lecsonkolt fa rejtélyes módon érzékeli, „kiértékeli” az adottságokat, és a sarjak száma, magassága, vastagsága, az elágazások rendje tökéletes válasz az új helyzetben adódó kihívásokra. Az ember többnyire még ebbe is beleavatkozik, válogat közülük, metszéssel alakítja a koronát, a termésbiztonság, a jövendőbeli szüret megkönnyítésének szempontjai szerint. Vagy esetleg át is oltja a sarjakat, új, bővebben termő, ízletesebb gyümölcsű fajtákkal…

Nálunk olajfa ugyan nincs, de jóval rövidebb életű őszibarackfáink is gyakran megélnek hasonló, ámbár kevésbé látványos beavatkozásokat.

A kertész minden mesterkedése kudarcot vall azonban, ha nem tiszteli a növény alázatos, adakozó lényét, elfelejti, hogy nem az adja a növekedést, aki ültet, és nem az, aki öntöz, hanem az Isten.

Földművesként Isten munkatársai vagyunk, ahogy Szent Pál folytatja a hasonlatot, de valójában ezek a csodálatos teremtmények, történelmi időket megélt famatuzsálemek rejtik az élet, a növekedés, a megújulás titkát, és csak ennek a rendnek a törvényei szerint művelhetjük, őrizhetjük meg utódainknak a teremtett világot.

Felföldi László új pécsi püspök egy interjúban(külső hivatkozás) így mesél gyermekkori emlékeiről: „A mi családunknak több helyen volt szántóföldje a falu határában. Mindig a föld döntött abban, hogy mit ültettünk el benne, nem pedig a gazda. A homokföldbe csak szőlőt, a szikes talajba napraforgót, a legértékesebb növényeket, mint a dohányt, csak a jó földbe lehetett ültetni. Hogy mit lehet felépíteni, az nemcsak azon múlik, hogy mit álmodok, hanem hogy milyen a talaj.”

Igen, a földdel, a növényekkel dolgozó ember mindenütt a világon hasonló felismerésekre jut… Alázat és bizalom ébred bennünk ilyenkor a teremtés bölcs rendje iránt, és még a korlátok megtapasztalása is javunkra válhat.

Talán a koronavírus-járvány okozta válságban van valami hasonló kihívás, mint amivel a megcsonkolt olajfák kerülnek szembe. Életünk nagyon sok területén a hatalmas „visszavágás” után, a reménybeli kilábalás megindulása előtt, most mi is az újratervezés időszakát éljük.

Talán még vannak néhányan, akik a régi életüket szeretnék visszakapni teljes egészében, de egyre többen inkább megújulásban, megtisztulásban reménykednek.

Ha egy fát vissza kell vágni, azt jelenti, már nincs harmonikus párbeszédben a környezetével. Túl hosszúra nyúltak, elöregedtek az ágai, besűrűsödött a koronája, akadozik a tápanyagok áramlása, és mindez kártevőket vonz, betegségeket okoz. Túlterjeszkedett saját lehetőségein, hamarosan egy vihar döntené ki, ha az ember nem avatkozna be. Lehet, hogy az emberiség számára a járvány maga a deus ex machina, és most kapunk még egy utolsó lehetőséget életformánk újragondolására, mielőtt bekövetkezne egy visszafordíthatatlan ökológiai katasztrófa?

„A koronavírus-járvány rámutatott globalizált életünk fenntarthatatlanságára. Ráadásul a járvány csak egyike az egyre sokasodó olyan veszélyeknek, mint az éghajlatváltozás, a biológiai sokféleség csökkenése, a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenség vagy az adósságok soha nem látott magas szintje. A problémák okai közösek: túl sok erőforrást vettünk el a természettől, közösségeinket alárendeltük egy életidegen gazdaságnak, kényelmünkre és anyagi fogyasztásunkra koncentráltunk, önhitté váltunk – azt gondoltuk, a hozzáállásunk okozta problémákat a tudomány és a technika meg fogja oldani.” (Életigenlő társadalmat és gazdaságot! A Magyar Természetvédők Szövetségének petíciója)

Mi kerül majd az asztalra, amit utódaink vesznek körül? A petíciót eddig aláíró mintegy húszezer magánszemély, társadalmi szervezet, akik ígéretük szerint saját életvitelükben is komoly változtatásokat vállalnak a fenntartható jövő érdekében, válhatnak kovásszá egy társadalmi, gazdasági irányváltásban, valóban örömteli megújulásban?

Boldog mindenki, aki az Urat féli, és az ő útjain jár!

Szöveg: Lechner Judit

Fotó: Lechner Gabriella

Forrás: Magyar Kurir
teremtesvedelem.hu