„A lényeg az, hogy igazán találkozzunk”
Talán soha senkit nem hallottam még annyira hitelesen vallani a karitász testi-lelki vonatkozásairól, anyagi és lelki ínség összefüggéseiről, mint Popovicsné Palojtay Mártát, a kárpátaljai karitászszolgálat egyházmegyei koordinátorát. Hasonló élményt jelentett Vízi Elemér jezsuita szerzetes előadása, aki a lelkivezetés növekvő jelentőségére és új irányaira hívta fel a figyelmet. Mindkettőjükkel Egerben, a január végi lelkipásztori-teológiai napokon beszélgettem, amelynek programját az irgalom éve jegyében állították össze.
„A karitász az egyház belső természete”
Jótékonyság és evangelizáció összekapcsolásának elrettentő példájaként szokták emlegetni, amikor a rászorulók egy keresztény segélyszervezetnél csak akkor kaptak vacsorát, ha előbb megtanultak egy bibliai igét. Az egri lelkipásztori napokon Ön A karitatív segítség mint az evangelizáció eszköze címmel tartott fórumot. Nem értékeljük le a karitászmunkát, ha már eleve mint eszközről beszélünk róla? Egy katolikus elkötelezettségből jótékonykodó ember életében, mint amilyen Ön is, hogyan vetődik fel ez a kérdés?
Popovicsné Palojtay Márta: – A karitászban dolgozók legfőbb segítőeszköze a személyiségük. Istennel, magukkal és másokkal egyaránt jó kapcsolatban kell lenniük ahhoz, hogy a munkájukat jól végezhessék, ezért a munkatársak lelki fejlődésére minden karitászcsoportban fontos odafigyelni.
Segítőként jó tudatosítanom, hogy csupán egy vagyok a szegények közül. Nem szabad elhinnem, hogy „én vagyok a nagy segítő”, hogy csak „szép énem” van, az árnyoldalaimat pedig letagadnom. Ha tisztában vagyok a tökéletlenségeimmel, könnyebb lesz elfogadnom és szeretnem a rászorulókat, észrevennem az értékeiket. Tudnom kell azt is, hogy a missziónk „fővállalkozója” Isten.
Kárpátalján a tavaszi segélyhullám óta a karitász működőképesebb szerkezetének kialakítása és a Magyarországról beérkező segélyek koordinációja volt a feladatom. Ennek során egyrészt arra koncentráltunk, hogy az adományokat oda tudjuk eljuttatni, ahol a legnagyobb szükség van rájuk, másrészt arra, hogy soha ne csak eseteket, hanem embertársainkat lássunk a rászorulókban.
Amikor a Majnek Antal püspök által létrehozott kárpátaljai egyházmegyei karitász új munkatársait bevontuk a munkába, nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy testi és lelki szinten egyaránt segítséget akarunk nyújtani. Jézus sem különítette el egymástól e kettőt. Mindig szívesen idézem Robert Sarah bíboros mondatát: „A karitász nem egy bizonyos funkció, hanem az egyház belső természete.”
Hogy miért tekintem a karitatív segítséget az evangelizáció eszközének? Mert az ember végső célja az üdvösség. Ez nem jelenti azt, hogy mindenáron meg is akarom téríteni azokat, akiken segítek. A lényeg az, hogy igazán találkozzunk, hogy kész legyek mindenkit meghallgatni, elfogadni, Isten irgalmas szeretetét közvetíteni számára. Mindig alkalmazkodnom kell azokhoz, akikkel találkozom; az ő szintjükön, az ő igényeikre érzékenyen kell beszélnem, jelen lennem. Szinte minden esetben kiderül, hogy nemcsak az anyagi ínség a gond, előkerülnek a mögöttes problémák is.
Jézus legyen a példaképünk e téren, aki kenyeret adott, gyógyított, és nem küldte el előbb megtérni azokat, akik „csak” a gyógyulásért vagy a kenyérért mentek oda hozzá. Viszont a vele való találkozás révén megváltozott a hozzá fordulók élete is! Mindig azok szükségleteiből kell kiindulnunk, akikkel kapcsolatba kerülünk, és nem szükséges feltétlenül elhangoznia Isten nevének is ahhoz, hogy a találkozásnak evangelizációs ereje legyen.
Ehhez a munkához fokozott érzékenységre van szükség, hogy senkihez se felülről szóljunk, hanem az ő szintjén – ahogyan Szent Márton, aki a lováról leszállva hajolt oda a szegényhez. Minden szűkölködőt hozzá kell ugyanis segítenünk ahhoz, hogy megőrizhesse a méltóságát. Például oly módon is, hogy megkérdezzük tőle, ő hogyan tudna segíteni másoknak. Akár imával, akár – mint Ungváron ez gyakran előfordult – kerti zöldséggel vagy valamilyen általa elvégezhető munkával.
Melyek a szolgálatuk legfontosabb feladatai?
– Megpróbálunk célzottan elérni, meglátogatni mindenkit, aki kötődik az egyházhoz, és megtudakoljuk, kinek mire van szüksége. Sokaknak kell gyógyszer, élelmiszer, tűzifa, gáztámogatás, mosógép, mások azt kérik, hogy vezessük be hozzájuk a vizet, végezzünk el kisebb tetőjavítási munkákat, és gyakran kell szántatással is segítenünk.
A bajok forrása az, hogy múlt tavasszal összeomlott a hrivnya, így ma minden kétszer-háromszor annyiba kerül, mint korábban, míg a fizetések és a nyugdíjak nem emelkedtek. Gyakran megesik, hogy két fizetés sem elég egyetlen gázszámla kiegyenlítésére. A nyugdíjasok körülbelül napi egy euróból élnek, de a fizetések sem sokkal magasabbak, mint a nyugdíj. A lehetetlen állapotok miatt sokan külföldre: Angliába, Olasz- vagy Csehországba mentek dolgozni, gyermekeiket az otthon maradt szülőre vagy a nagyszülőkre hagyva. Mások a katonai behívó elől menekültek el, mert nem akartak egy értelmetlen háborúban meghalni.
Az egyházmegyei karitász kilenc körzet, százhárom plébánia rászorulóit látja el – és nemcsak őket, hanem mindazokat a nehéz helyzetbe került családokat is, amelyekről hírt kapunk a hívektől. Ma már senki sincs, aki éhen halna, kihűlne vagy ne jutna gyógyszerhez közülük.
Hálásak vagyunk ezért, a sok-sok adományért. A krízisprogram mellett működtetnünk kell a karitász korábban is meglévő hatvan intézményét, valamint programját is. Egy olyan országban, ahol csak a „templomra” számíthatnak az emberek, az egyháznak erőn felül kell részt vállalnia a szociális ellátásban.
Hogyan kapcsolódik össze az Ön tevékenységében a gyakorlati és a lelki oldal?
– Nem választható szét e kettő. Az anyagi ínségnek mindig vannak lelki vonatkozásai is, a kapcsolati hiányok mögött mindig ott az istenhiány. A hit témáját nem is én, hanem a velem beszélő emberek szokták felhozni. Ha a találkozásban azt az emberközeli Istent tapasztalják meg, aki szereti őket, könnyebb lesz elfogadniuk önmagukat és a többi embert is. Az Istenről alkotott kép a döntő. Ez megváltoztatja a mindennapokra vonatkozó tapasztalatokat is – sokszor lehettem már tanúja ennek.
Egy hölgy például, aki öt kiló krumplit kapott tőlünk, még hónapok múlva is emlegette, hogy azt az egyház adta neki, hogy gondoltak rá az egyházban. A szolgálatunk a reményt adja vissza az embereknek egy perspektíva nélküli helyzetben, országban. Ha egy ember azt éli meg, hogy nem feledkezett meg róla mindenki, az az Isten gondoskodásába vetett hitet erősíti meg benne.
„Spirituális ébredés érzékelhető”
Előadásában hangsúlyozta: a lelkivezetés ahhoz akarja hozzásegíteni az embert, hogy önmagává legyen; olyan gondoskodás, kísérés, amely lelki felnőttségre hív meg. Nincs itt ellentmondás? Hiszen akit vezetni kell, az még nem felnőtt.
Vízi Elemér: – A lelkivezetés révén növekedhet a szabadság, kifinomul annak érzékelési képessége, hogyan akar vezetni az Isten. A felnőttség egyik fontos ismérve az, miképpen vagyok képes kapcsolatba kerülni önmagammal. Egy keresztény ember felnőttsége szempontjából pedig nagyon fontos az Istennel való kapcsolat is, amelyhez az egyházra, közösségre, társakra is szükségünk van. Ismerjük ugyan az utat, de a csapdák kikerülése érdekében sokat tehet egy afféle kalauz, amilyen Jézus volt az emmauszi tanítványok számára – aki a másik embert ott öleli fel, ahol éppen tart, és képes belelépni az ő tapasztalatába. Meghallgatása és kérdései által felismerhetővé válik Isten jelenléte, működése. Mert valójában csak az Istennel való kapcsolatban válunk önmagunkká.
A lelkivezető annak finom megkülönböztetésében segít, hogy mi jön Istentől, és mi nem; annak elsajátításában, kivel-mivel kell együttműködnöm, ha közelebb akarok kerülni Istenhez. Vagyis a jó lelkivezető nem tesz önállótlanná, nem tart gyereksorban. Éppen ellenkezőleg: megnöveli a belső szabadságomat arra, hogy képes legyek érzékelni Isten jelenlétét az életemben, és együttműködjem vele.
Mit kell tudnia annak, aki mások lelkivezetésére vállalkozik? Bárki megtanulhatja ezt, vagy akadnak olyanok is, akik nem képesek rá?
– A lelkivezetés a szülői, a papi vagy az orvosi hivatáshoz hasonlítható. Szent Pál szemléletes hasonlatával élve: ahogy a test részeinek különböző feladatai vannak, úgy az egyházban is különböző hivatások lehetségesek. A lelkivezetésre nincs mindenkinek hivatása, és nem is kell, hogy legyen. Akit viszont erre hívott Isten, akiben csírájában már megvan a lelkivezetés képessége, azt fontos segíteni a kibontakoztatásában. Ennek támogatására 2011-ben lelkivezető- és lelkigyakorlat-kísérő képzést indítottunk el dobogókői lelkigyakorlatos házunkban, a Manrézában. A minőségi szolgálathoz elengedhetetlen a képzés, a meghallgatás, a kísérés és a vezetés eszközeinek elsajátítása. Ahogyan az is, hogy a lelkivezető folyamatosan képezze magát, és a szupervízió lehetősége adott legyen számára. Ám a legfontosabb az, hogy az imádság embere legyen, aki az Istennel való kapcsolatából él.
Sokan gondolják úgy, hogy lelkivezető csak pap lehet, illetve hogy a pap mindenképpen lelkivezető is, neki „hivatalból” értenie kell ehhez. Az Ön előadásából azonban kitűnt, hogy sok évszázados hagyománya van a laikus lelkivezetésnek is.
– Nem automatikus, hogy a pap lelkivezető is legyen, ez a gyóntatással ellentétben nem kötődik feltétlenül a papi szolgálathoz. Nyugat-Európában – Észak-Amerikában pedig talán még erőteljesebben – már megszokott a laikus lelkivezetők egyházi jelenléte, míg nálunk még gyakran meglepődnek ezen, és nehezen fogadják el. Bízom abban, hogy lassanként átformálódik a szemlélet idehaza is.
Sok ember számára ma is a pap személye a kulcs az istenkapcsolatban, tőle várják el a lelki téren való jártasságot, és leginkább őt fogadják el lelkivezetőként. Ezért roppant fontos lenne, hogy a papok lelkivezetői képzések, továbbképzések révén fejlődni tudjanak. Tapasztalataim szerint nemcsak katolikus, hanem protestáns berkekben is nő a lelkivezetés iránti igény.
Spirituális ébredés érzékelhető. Egyre több érett, felnőtt keresztény elvárása, hogy elsősorban ne tanítsák – mint ez a hagyományos egyházi működésben általános –, hanem meghallgassák, és teret nyissanak neki az Istennel való kapcsolatra, amelyben ő maga képes válaszolni a hívásra. Isten élő, személyes kapcsolatban van velünk, a vele való kapcsolat mindig elérhető számunkra. Lelkivezetőként az Istenre találás segítője vagyok. Ez tapasztalati szint: nem a fejben – elméletekben és tanításban – történik, hiszen egy kapcsolat az ember valamennyi dimenzióját érinti.
Korábban sajnos általános volt a fejközpontú oktatás, és még ma is elterjedtnek nevezhető ez a szemlélet. Számos egyházi emberben gyökeret vert az a téves nézet is, hogy neki kell az emberek közé vinnie Istent. Holott Isten már eleve ott van az emberek életében, így inkább ennek felismertetése, megláttatása lenne a feladat.
Melyek ma a katolikus egyházban a legkorszerűbb trendek a lelkivezetés terén?
– A tridenti zsinat hatására a lelkivezetés egyre inkább a gyónás keretei közé szorult, így a múlt század közepéig szorosan kötődött a papi szolgálathoz. A II. vatikáni zsinat azonban hangsúlyt adott a világiak tevékeny részvételének az egyházban, így a lelkivezetés terén is egyre többen bekapcsolódnak ebbe a szolgálatba – főként a nyugati világban, de most már nálunk is.
Mindenképp fontosnak tartom, hogy elkülönítsük a lelkivezetést a szentgyónástól, amelyben a bűnök megvallására esik a hangsúly – és a lelkigondozástól is, ahol a probléma megoldására összpontosul a figyelem. A lelkivezetésben az Istennel való kapcsolat van a fókuszban; ezt keressük, és innen szemléljük az életet.
Manapság egyre jobban távolodunk a tekintélyelvű modelltől – bár itthon még erőteljesen jelen van a közfelfogásban. Fontos, hogy ne akarjuk megoldani a hozzánk fordulók nehézségeit, hanem bízzunk abban, hogy amikor Istennel kapcsolatba kerülnek, átalakulnak számukra a dolgok, mert más fényben látják őket. Ehhez viszont elengedhetetlen a személyes belső ima. Ez a lelkivezetés közege.
Talán igaz, hogy ahány lelkivezető, annyiféle modell, de a mai hozzáállást leginkább a nondirektivitás jellemzi. Azzal a bizalommal nyitunk teret a másik embernek, hogy őt éppúgy megszólítja Isten, mint engem, és képes válaszolni neki, vele együttműködve előrehaladni a maga útján.
A lelkivezetőnek nem tanácsos közvetlenül befolyásolnia a hozzá fordulót. Együtt kell tudnia élni azzal a bizonytalansági tényezővel, hogy ahány ember, annyi út. Nem tudhatom egészen biztosan, hová kellene eljutnia a másiknak; lelkivezetőként az a feladatom, hogy ráhangolódjam az ő útjára, megértsem, honnan jön, hozzásegítsem ahhoz, hogy találkozzon Istennel, és támogassam annak megkülönböztetésében, mi az, ami az Istentől van, és mi az, ami nem. Akkor is vele tartok, ha én másképpen cselekednék, mint ő. Nem helyes ráerőltetnem a magam koncepcióját. Mernem kell bízni abban, hogy Isten jobban tudja, hová akarja elvezetni.
forrás: Új Ember
Fotó: Kissimon István
