Amikor valaki Taizé-ről beszélt nekem, vagy erről valahol olvastam, hallottam, mindig megfogalmazódott bennem néhány fontos dolog: ima, béke, ökumené, fiatalok, lelki megújulás. A 2011-es év végén megrendezett 34. taizé- i találkozón ezek a gondolatok váltak bennem valósággá.
December 27-én indultunk Ungvárról, és egy nappal később már Berlin vendégszeretetét élvezhettük. Németország 3,5 millió lelket számláló fővárosa adott helyet a „bizalom zarándokútjának”. A város számomra nem volt teljesen ismeretlen. Több fontos épületet, helyszínt már évekkel ezelőtt volt szerencsém meglátogatni, de a találkozó teljesen más célt adott ottlétemnek. A város lakosságának többsége nem tartozik semmilyen valláshoz, felekezethez, s ez a szituáció egy Európát körülölelő keresztény találkozó szempontjából még érdekesebb: kihívást teremt. Máté evangéliumában ezt olvashatjuk: „Ti vagytok a világ világossága. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5,14-16) A fővárosban összegyűlt 30 000 fiatal hivatása így egyrészt az volt, hogy világító lámpásként ragyogjanak, s Krisztusról tegyenek tanúságot.
A délelőtti órákban imák és csoportos beszélgetések voltak. Ezek több nyelven zajlottak, attól függően, hogy az egyes plébánia és annak kisebb csoportjai milyen nemzetiségeket fogadtak be. A plébániák és a családok igen sok embernek adtak szállást, s emellett sokat készültek az imaórákra és a csoportos foglalkozásokra. Őszinteséggel és nyitottsággal találkoztam a fiatalok körében, legnagyobb élményeim közé ezek a beszélgetések tartoznak. Ebéd és vacsora után is voltak imádságok, melyek énekekből, szentírási helyek felolvasásából, elmélkedésekből álltak. Valóban megtapasztalhattam, megtapasztalhattuk – ha a többi, Kárpátaljáról érkezett fiatal nevében is beszélni akarok – az imádságok által a békét, melyet csak Isten adhat nekünk. S ha valaki még mindig nem talált volna semmilyen vidámságot, az önkéntesek gondoskodtak erről is: mosolyukkal, éneklésükkel, táncukkal, jókívánságaikkal, szeretetükkel.
Az első napon az Efezusiakhoz írt levél egy részletén elmélkedtünk: „Krisztus a mi békességünk, aki az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében. Mint békeszerző, a két népet magában eg.- gyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte az Istennel kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megölte.” (Ef 2,14-16). A keresztények közötti egység és a világon megvalósítandó béke ügyét a Taizé-i találkozók nagymértékben szolgálják. A Berlinben összegyűlt fiatalság közös imádsága és életpéldája lehet a magja annak a békének és egységre törekvésnek, mely az Isten Országának is egyik ismérve. Ezt a szándékot Isten áldása is bizonyosan kíséri.
diakónus, Munkács
