Az öröm elindít a lét perifériájára

Ferenc pápa Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdításáról Maria Voce, a Fokoláre mozgalom elnöke egészen röviden így szól:„mindenre kiterjed. Az egész emberi életet átfogóan tekint a keresztényre, aki Isten népének része, ezért maga is evangelizál.”

Mire gondolt, amikor elolvasta a szöveget?

 Az volt a benyomásom, hogy ez egy meghatározó dokumentum. Az evangelizációval kapcsolatban nem azt hangsúlyozza, amikor valahol első alkalommal beszélünk az örömhírről, és nem is azt, amikor olyan  helyeken  igyekszünk újra hirdetni az evangéliumot, ahol régebben a kultúra még teljesen át volt itatva a kereszténységgel. Inkább azt húzza alá, hogy az evangelizáció tanúságtétel, a világ útjait járó keresztény nép tanúságtétele.

A Gaudium et spes óta első alkalommal olvashatjuk az Egyházi Tanítóhivatal dokumentumának címében az öröm szót. Ön szerint ez minek a jele?

Nem csak a címben szerepel az öröm szó. Az egész apostoli buzdítást átjárja az öröm érzete. Olyan öröm ez, melynek az alapja a realitás és az optimizmus. A Szentatya szavaiból kivehető az az öröm, mely Isten szeretetén alapul, amiről mi is tanúskodunk, és aminek élvezői vagyunk. Furcsa is lenne, ha nem lenne bennünk öröm, amikor arról van szó, hogy Isten szeret bennünket. Ez az öröm, ami abból fakad, hogy szeretnek bennünket, arra ösztönöz, hogy mi is szeressünk és átadjuk az örömöt másoknak. (…) Erről van szó akkor is, amikor politikáról beszélünk, amikor pénzt osztunk, amikor a szegényekről gondoskodunk, vagy a környezetvédelemmel foglalkozunk.

Mi következik ebből?

Nem naiv, hanem biztos és reális optimizmus, mert olyan elvre alapul, mely meghalad bennünket, embereket. (…) A Szentatya egy alkalommal azt mondta, hogy ,,ez a kaotikus tömeg az igazi testvériség megtapasztalása lehet”. A Pápa látja a korlátokat, és erről beszél is, de látja mindazt a pozitívumot is, ami ebből megszülethet. Mindig megvan a lehetősége, hogy azok a dolgok, amelyek látszólag eltávolítanak Istentől, közelítsék egymáshoz az embereket. Így minden ember közeledik Istenhez, mert a kiindulási pont ez: Isten szeret engem, Isten szeret téged, és mivel szeret, soha nem hagy fel a szeretetével, tovább működik az életünkben és az emberek történetében.

A Pápa azt írja, hogy „az egyszerűen konzervatív  jellegű lelkipásztorkodásból át kell lépnünk egy határozottan missziós lelkipásztorkodásba„. Milyen «lépésváltást» kér ez, milyen távlatot nyit?

Az Egyház, alapítójának, Jézus akaratának megfelelően missziós, és ezért nem újdonság,  hogy a Pápa ezt  mondja; menjetek kifelé és vigyétek el az evangéliumot az egész emberiségnek, az egzisztenciális perifériákra. Ami számomra újdonság, hogy a Szentatya ezt nem úgy mutatja be, mint valami kötelességet, hanem  mint a keresztény ember létét. A keresztény azért teszi ezt, mert keresztény. Az életével teszi.
Kiemeli, hogy az Egyház missziós jellege nemcsak néhány ember, hanem az egész keresztény nép sajátja. Isten népéről van szó, aki arra kapott meghívást, hogy egyre jobban megnyissa a határait és egyre inkább átöleljen  minden embert, akiért Jézus meghalt és feltámadt. A Szentatya egyszer beszélt a karizmákról, melyeket a Lélek nagy ajándékként adományoz az Egyháznak, és akkor ajándékok, ha az egyházi közösséget szolgálják. A Pápa elismeri ezt az ajándékot és arra buzdít, hogy minden közösség élje meg a saját ajándékát, ami azt jelenti, hogy tegyen tanúságot arról az ajándékról, amit kapott és szolgálja a karizmák közötti kommuniót. Azt is hozzáfűzi, hogy ha az egyik közösség valóban karizmát kapott, akkor nem kell a többiek karizmáitól félnie, csupán Istent kell ezért dicsőítenie.
Ez az Egyházban az egyik legvitatottabb téma.

Erről eszembe jut nekem, aki fokolarina vagyok, Chiara Lubich egy mondata: „Ajándéknak lettem teremtve annak, aki mellettem van, és aki mellettem van, az ajándéknak lett teremtve nekem.” Ezt így is lehetne mondani: A Szentlélek a Fokoláre Mozgalomnak egy speciális ajándékot adott, az egység ajándékát, és ugyanez a Szentlélek minden mozgalomnak más-más specifikus ajándékot adott. Azt az ajándékot annak a bizonyos mozgalomnak adta, de nekem is adta ugyanúgy, ahogy az én mozgalmam ajándéka is ajándék a másik mozgalom számára. Ez megadja a helyes irányt, hogy mit kell tennünk nekünk, mozgalmaknak az Egyházban: az egyetemes testvériséget kell szolgálnunk, azt a közösségi Egyházat kell szolgálnunk, amit Jézus akar, és ami mindenkit magában foglal. Nem csak azokat, akik válaszolnak Jézus meghívására, hanem a többieket is, akik felé a Pápa bizalommal és tisztelettel viseltetik. Sőt, amikor a nagy vallásokkal folytatott párbeszédről beszél, nyíltan kimondja, hogy az imádság, a kommunió, a természetfelettivel való kapcsolat ezekben a keresztény vallástól különböző vallásokban megtalálható kifejezési formái segíthetnek nekünk, hogy jobban megéljük a mi kifejezési formáinkat. Ez egy nagy nyitás, mely hozzásegít, hogy felismerjük a többiekben meglevő jót. Nem csak a keresztényekben, hanem a jóakaratú emberekben, akik velünk együtt a közjóért, a teremtett világ védelméért, az életért, a szabadságért és a közösen elismert értékekért kötelezik el magukat.

Ferenc pápa kitart amellett, hogy az egyházi szervezetek alapos reformjára van szükség, beleértve ebbe a pápaságot is. Mennyire látja ebben a folytonosságot XVI. Benedek pápával és mennyiben van szó új lendületről?

Azt mondják, hogy az Egyház mindig reformra szorul, az Egyház szervezetei is, a pápaság is. Úgy látom, a mostani Pápa óvatos, ahogy ezt a reformot kezeli. A reform, a megújítás nem forradalom vagy megbocsátás, hanem az eddig meglévő megváltoztatása. Amit Ferenc pápa tesz, abban meg lehet ragadni ennek az újításnak az irányvonalát. Az a tény például, hogy olyan bíborosokkal veszi magát körül, akik nem Rómában, hanem az öt kontinensen élnek és elmennek hozzá, hogy elmondják gondolataikat, új dolog. Nem arról van szó, hogy XVI. Benedekben nem lett volna meg az újítás vágya, de tanácsadói azok voltak, akik a közelében éltek és nem olyanok, akik a világ más részeiről jönnek. Tanácsot persze kérhetett másoktól is, de ezzel a formával ténylegesen oda lehet figyelni azokra a kérésekre, melyek a perifériáról, Isten népétől érkeznek, azoktól, akik a föld legkülönbözőbb részein az igazságtalanság, az üldöztetés, a nehéz helyzetek miatt szenvednek. Szeretnék meghallgatni őket, megragadni, hogy mely szükségekre kell az Egyháznak válaszolnia. Ezzel egyidejűleg ott él a bizonyosság, hogy az Egyház mindig ugyanazon a módon válaszol, Isten igéjével, melyet hirdet, megél, és amelyről tanúságot tesz.

Forrás: Avvenire, 2014. janudr 6.
Forditotta: Toth Judit