„Ha heroinista lennék, azt jobban elfogadnák a környezetemben, mint azt a tényt, hogy istenhívő vagyok.” Egy ismert színész szájából hallottam ezt a mondatot a napokban. Nem lepődtem meg. Már nem. Hitről, Istenről, Gondviselésről beszélni bátorság a sors, az univerzum ereje, a véletlenek emlegetése helyett. Nincs ez így rendjén, de ez van! – Zsuffa Tünde, a NEK sajtófőnöke írása.
Gyerekkoromban, amikor bezárkóztam a képzeletem világába, csodáltam a hősöket: Kapisztrán Szent Jánost, az apostolok és az első keresztények vértanúságát. A nagy kedvencem Jeanne d’Arc története volt. A kis francia parasztlány, aki katonai kiképzést soha nem kapott, de segítségével hazája háborút nyert az angolokkal szemben. A hit erejével öntött ő is bátorságot mindenki szívébe. Mondhatjuk, sok idő eltelt azóta, és más időket élünk.
A világ valóban változott, de Jézus és tanítása változatlan. Őt felvállalni, megvallani ma is bátorság.
Persze őszintén, tiszta szívvel, hittel, és nem csupán hangzatos szavakkal, politikai szlogenként felhasználni egy szent küldetést. Aminek tartalma ugyan van, de hiteltelenül cseng olyanok szájából, akik csak betanult mondatokat ismételgetnek, és képesek bármennyiszer felmondani a leckét. Az igazi hitvalló erre nem képes. Az igazi hitvalló hangja megremeg, szíve összeszorul, szeme könnyes lesz, sőt elsírja magát, mikor minden kertelés nélkül kimondja az igazságot, és rádöbben Isten szeretetére.
Ő és én. Ez a címe annak a sorozatnak, amelyet az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus jegyében valósítottunk meg.
Ötvenkét megrázó vallomás, ötvenkét tanúságtevő szájából. Ők vagyunk mi, a hétköznap emberei, akik nap mint nap elmennek mellettünk az utcán, ott ülnek a közelünkben a villamoson, a kávézóban, a templomban, a kórház folyosóján.
Nem ismerjük egymás nevét, mégis érezzük, hogy van bennünk valami közös: a hitünk. Ők vagyunk mi: a hitéért börtönbe zárt 97 éves apáca, a fogvatartott, a henteslegény, a maratonfutó, a professzor, a missziós orvos, a mentős, a nővér, a mozdonyvezető, az apját gyászoló egyetemista, a hittantanár, a lélegeztetőgépre kapcsolt fiatal, a paralimpikon, a műkorcsolyázó, a gimnazista, a siklóernyős, a szakács, a hajléktalan, a favágó, a családanya, a kozmetikus, a képzőművész, a haldokló, a pszichológus a hospice-ból, a focista, vagy éppen a vagány motoros.
Akartuk, hogy megismerjük egymást, hogy találkozzunk, hogy elmondjuk a másiknak, csodáljuk az erejéért, és amit ő kibírt, amikor az élete során próbára tették, azt mi nem bírnánk… Pedig dehogynem!
A hitünk mindenre képes és mindenre gyógyír: a szenvedésre, a félelmeinkre, az aggályainkra, a kishitűségünkre, a magányunkra. Nem vagyunk egyedül és nem is leszünk soha! Itt vagyunk egymásnak, nincsenek közöttünk különbségek, árkok, csak hidak.
Jézus Krisztus előtt egyenlőek vagyunk. Ahogy Mohos Gábor püspök, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Titkárságának vezetője a szentmisén a homíliájában is kitért rá, hogy a Jó Pásztor egyben tartja a nyáját, és számára nincs elveszett bárány. Jézus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. Ő és én…
Kunbaracson, a Mária öröme tanyán álltunk egymással szemben, életünkben először: az Ő és én sorozat szereplői, és mi, az ötperces vallomások alkotói, szerkesztői. A közel százéves szerzetes videoüzenetet küldött nekünk, jelezvén, hogy lélekben ő is velünk van Bíró Csaba otthonában. Annál a férfinál, aki néhány évvel ezelőtt Budapesten hajléktalanként, bedrogozva még a bazilika előtt kiabált, mára pedig példás családapa, és lelkigyakorlatos házat vezet a tanyáján. A szegedi hajléktalan kórházi ápolásra szorult, de elküldte maga helyett a Máltai Szeretetszolgálat munkatársait, hogy képviseljék. Nem volt kifogás… összegyűltünk, minden akadályt legyőztünk: az egykori vasutas hajnalban indult útra Nyíregyházáról vonattal, busszal, gyalog, csakhogy odaérjen a találkozóra.
A mentőorvos sem késett el, aki az előző napi szolgálatából érkezett, a focista pedig a lakásfelújítást hagyta ott a találkozó kedvéért. Dani Gyöngyi, paralimpikon, aki az olimpiai felkészülés közepén jár éppen, időt szakított a találkozásra, és azt ígérte, hogy értünk lobogtatja a magyar zászlót a tokiói olimpia megnyitó ünnepségén. Velünk ünnepelhetett a férfi, aki 2019 karácsonyán még a rácsok mögött mondhatta el a tanúságtételét, és velünk volt az is, aki másnap reggel kemoterápiás kezelésre ment. És nem titok, ha elárulom, Fruzsinak örültünk a legjobban. Ott feküdt mellettünk a szőlőlugas alatt lélegeztetőgéphez kötve.
A hit megelőzi a csodát. Ez forgott egyre csak a fejemben, mikor Mohos Gábor püspök megáldoztatta a beteget a szentmisén, Bábel Balázs érsek pedig megáldotta őt. Csodaként éltük meg. Nagy találkozásnak voltunk mindannyian részesei. Lesz folytatás, megegyeztünk, hiszen:
„Csak akkor születtek nagy dolgok, / Ha bátrak voltak, akik mertek. / S ha százszor tudtak bátrak lenni, / Százszor bátrak és viharvertek.”
Igaza van Ady Endrének. A bátrak miatt most is nagy dolog született a 21. században, Magyarországon. Jézus Krisztus tanúságtevői lettek a hétköznapok hősei.
Szerző: Zsuffa Tünde
Fotó: Ambrus Marcsi
