Mit üzen Szent Márton a ma élő embernek?
Duda Szvorád domonkos szerzetes szentbeszéde 2016. február 1-én

szvorad-atyaMa azért gyűltünk össze itt, az Isten Házában, hogy támogassuk, segítsük egymást. Először is, jelen van köztünk az Isten, aki nagy erőt ad nekünk. Másodsorban jelen van itt az az ember, aki nagy példaképünk, és akinek Évét ünnepeljük. Tőle szeretnénk megtanulni azt, hogy hogyan viszonyuljunk Istenhez. Szent Márton ma azért ragyog előttünk, mert megengedte Istennek, hogy beragyogja őt. Van mondanivalója számunkra, különösen a megszentelt életet élő személyek számára.

 A leghíresebb Szent Mártonról szóló elbeszélés a palástról szóló történet. Az eset akkor történt, amikor Márton megtalálta az utat Krisztus felé, a pogány szülei akarata ellenére is. A római hadsereg katonájaként kezdte el a keresztséghez való felkészülést. Akkoriban Márton katekumen, azaz keresztségre készülő felnőtt volt. Aznap, amikor kardjával ketté vágta a palástját és odaadta felét a félig meztelen koldusnak, aki a kapualjban ült és fázott, Krisztus jelent meg neki álmából ugyanabban a palástban és a jelenlévőknek a következőt mondta: „Márton, Márton volt az, aki felöltöztetett engem palástjába!” Természetesen hálát adhatunk Szent Mártonnak a felebaráti szeretet csodálatos példájáért, de ebben a cselekedetben valami több rejtőzik.

Márton katekumenként nagyon intenzíven készült arra, hogy magára öltse Krisztust. Tehát, a tette nem csupán jótékonyság vagy társadalmi segítségnyújtás, hanem Krisztusba vetett hitéből és Krisztus iránti szeretetéből fakadt. Krisztus pedig ezt mondta nekünk: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!” Tehát Márton tettét maga az Isten fogadta el, és értésünkre adta, hogy elsősorban nem a szociális tett vagy a szolidaritás a fontos, és nem az odaadott fél a lényeg, hanem a legfontosabb az, hogy Én a te Teremtőd és Megváltód vagyok, a szeretetre hívtalak és szeretetben fogadlak. Az Isten és az Ő erkölcsi törvénye, melyet szívünkbe ültetett, minden jótettnek a forrása, melyet egymásnak és azoknak teszünk, akikhez küldtek bennünket.

Tehát, Szent Márton első tapasztalata ebben áll: a hitnek át kell hatnia egész életemet, mert Jézusé vagyok, mert szeretem Őt, mert hálás vagyok Neki mindenért, és ezt a tapasztalatot tovább kell adnom, meg kell osztanom felebarátaimmal.

Ha ma elgondolkodunk a jelenlegi világról, akkor észrevesszük az elszigetelődés és az emancipáció jelenségnek a jelenlétét, hiszen izoláljuk magunkat egymástól, önállóak akarunk lenni, senkivel sem akarunk közösködni. Gyermekeinknek mindent megadnánk, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben, de csak azért, tesszük, hogy a szomszéd gyerekeknél ne legyenek szegényebbek. Mit kapnak majd a mai gyerekek az igazi figyelem és jó tanács mellé? Megtanultak megajándékozottnak lenni, de nem ismerték meg, milyen érzés másokat megajándékozni. Oly kevés szülő mesél a gyermekeiknek az Istenről, oly keveset tanítják őket, hogy Isten szeretetéért készek legyen a megosztásra, hogy örüljenek annak, hogyha valakit megajándékoztak. Már nem mesélnek nekik az élet valóságáról, hagyják, hogy még játszanak, megfosztják őket a felelősségtől, mert mindennel megtöltik őket, csak nem az Istenért, az Örök Életért való keresztény szolidaritással.

Szent Márton második tapasztalata, melyet életében szerzett: meg kell élnem keresztény voltomat az Egyházban, különben nincs értelme. Ideálja a világtól való eltávolodás, remeteként akart élni, egyedül élni Istennel. Úgy tűnik, mintha Szent Márton félt volna az emberektől, nem akarta magát beszennyezni a pletykákkal és beszélgetésekkel, melyek előfordulnak az emberekkel való találkozáskor.

És hány ember szeretne egyedül élni, de nem Istenért, hanem saját magáért. Ma így neveznék: saját maga megerősítése, vagyis annak vágya, hogy saját magának elég legyen, saját gazdája legyen, saját ambíciói legyenek, ne figyeljen semmi másra, minél jobban izolálódni, annál jobb. Senkire sincs szükség, még Istenre sem.

De Szent Márton másféle magányt keresett, az Istenért való magányt. Kereste a tökéletes hasonlóságot Krisztussal. Istennek viszont más tervei voltak Szent Mártonnal. Teljesen bevonta Őt a világban való életbe. Az Egyháznak szüksége volt rá, már nem tudott magányban és csendben élni. Egyre többen jöttek hozzá segítségért, tanácsért, gyónásért, lelki támaszért és megnyugvásért. Márton már nem tudott egyedül élni Istenével. Úgy ahogyan először megkönyörült a kolduson, ugyanúgy megnyílt a szíve a környékről érkezett emberek szükségletei iránt. Fontos momentuma volt életének, amikor a franciaországi Tours-ban meghalt a püspök. Az emberek szentként ismerték Mártont, azt akarták, hogy velük éljen a városban, hogy pásztoruk legyen. Ő ellenkezett, nem akarta elfogadni ezt a magas rangot, ezért a libák közé rejtőzött az istállóba. De azok hangos gágogással elárulták őt. Ekkor Mártont megtalálták és püspökükké választották. Ő pedig beleegyezett, mert megértette, hogy az Úr hívja, hogy küldetése van, hogy az a feladata, hogy az emberekhez menjen, legyen velük együtt szenvedéseikben. Prédikálnia kellett nekik és hasonlóvá válni Krisztushoz. Márton elfogadta ezt és többé már nem kerülte az embereket. Elhatározta, hogy szolgálni fogja őket és ezt is Krisztus iránt érzett szeretetből tette. Mint azt Jézus is hirdette: „Nem az egészségesnek kell az orvos, hanem a betegeknek, nem az igazakat jöttek hívni, hanem a bűnösöket!” Mindegyikünk gyógyulásra, fentről jövő segítségre, Isten kegyelmére szorul.

Szent Márton közbenjárásával segít bennünket, életpéldájával pedig arra hív bennünket, hogy kövessük őt. Arra buzdít, hogy az Isten iránt érzett szeretetből végezzük az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit, és ugyanabból a szeretetből éljünk és érezzünk együtt az Egyházzal, hiszen ez a mi családunk, a mi közösségünk, a mi Atyánk és Pásztorunk pedig maga az Isten. Ezt kell megtanulnunk Mártontól, ne futamodjunk meg, éljünk együtt. Ugyanígy imádkozott papjainak egységéért. Úgy halt meg, hogy éppen papjaihoz tartott, ahol vitás kérdések megoldásában szeretett volna segíteni nekik. Minket is segítsen abban, hogy egyek legyünk.
Még számos példát mesélhetnénk Szent Márton életéből.

Egy dologról szeretnék szólni, mert ez manapság egy nagyon fontos téma. Szent Márton példájához híven, mint keresztények, különösen a megszentelt életet élő személyek, megmutathatjuk a világnak a méltó halál művészetét. Márton a korai egyház első olyan szentje, aki nem vértanúként halt meg. Idős korában, nyolcvanévesen hunyt el. Addig a keresztények körében természetes volt az a tény, hogy csak azok lehetnek szentek, akik életüket adták hitükért. És mivel Márton idejében a keresztényüldözés időszaka már véget ért, mindenki tudta, hogy Krisztusért való vérontás nélkül is szentté vált. Biztosan már életében volt benne valami vonzó, valami isteni. Ugyanakkor Márton azt is megmutatja, hogy sokkal nehezebb megöregedni és a végsőkig kitartani a jóért folytatott harcban. Paptestvérei körében hunyt el, ami azt mutatja, hogy Isten kegyelme jelen volt, hiszen halála órájában nem volt egyedül. És mennyire reményteljes, amikor valaki úgy hal meg, hogy van hite és reménye a fájdalom és a halál közeledésének érzése ellenére, sőt, még ő vigasztalta a körülötte lévőket. Van olyan halál, amely hirtelen és váratlanul jön, de a hívő és reménykedő ember nem veszíti el a fejét, bizalommal fordul Istenhez. Mártonra ez jellemző, bárcsak ránk is jellemző lenne: sem a haláltól nem félt, de az életet sem dobta el, mert még a betegségében is az Istenre bízta magát, és nem veszítette el reményét. A lényeg maga Krisztus, aki itt jelen van köztünk. Ez Szent Márton is megértette, és mi is tegyünk magunkévá.

Most pedig nem maradt más, mint arra buzdítani Önöket, hogy éljenek őszinte kapcsolatban Istennel, egységben, testvériesen és irgalmasan felebarátaik körében, és hogy tanulják meg az élet és a halál művészetét. Jellemezzen bennünket az, ami védőszentünket is jellemezte. Kérjük közbenjárását, segítségét, hogy követni tudjuk.

Ámen.